2021. december 3., péntek
A DURINDÓ ÉS A GYÖNGYÖSBOKRÉTA MARGÓJÁRA (2.)

Irigylésre méltó önnevelés folyik

Vakler Anna, a zsűri elnöke szerint a vajdaságiaknak sikerült legjobban kikutatniuk a helyi viseleteket

Nem véletlenül mondjuk, hogy a Gyöngyösbokréta, meg a Durindó a vajdasági magyarság legtömegesebb és legszínvonalasabb népzenei rendezvénye. Szívet és lelket melengető volt Törökbecsén látni a kifogástalanul öltözött népi együtteseket és zenekarokat, és nézni, hallgatni produkcióikat. Mennyi munka, odaadás, szakmai hozzáértés kellett, hogy ezek az előadások színpadra kerüljenek! Az idén az LVII. Gyöngyösbokrétán 21 tánccsoport vett részt, a XLIV. Durindóra pedig 110 együttes jelentkezett be. Hatalmas tömegeket mozgat meg ez a rendezvény, de hogy mi van a hátterében, illetve mi minden történik a mindennapokban, erről beszélgettünk néhány szakemberrel Törökbecsén a fellépések előtt és között. 

A székesfehérvári Vakler Anna a zsűri elnöke volt Törökbecsén. A népdalénekes, népdalénektanár alap-, közép- és felsőfokon, bevallása szerint nagyon nagy szerelmese a vajdasági kultúrának. A szakembert arra kértük, értékelje a számunkra oly fontos seregszemlét és ami mögötte van.

Vakler Anna (Fotó: Szabó Nóra, archív)

– Mintegy 100 évvel ezelőtt indult a Gyöngyösbokréta-mozgalom egy olyan időszakban, amikor újraindult az ország, és az volt a feladatuk azoknak az együtteseknek, amelyek a mozgalom nagy rendezvényein részt vettek, hogy felmutassák a saját tudásukat, örökségüket. Ma, mintegy 100 évvel ezután is ugyanez a feladat, csak van egy lényeges különbség: akkor, 100 évvel ezelőtt és még utána is hosszú évtizedekig, saját felmenőiktől, családjuktól, saját közösségeik hagyományos alkalmaikon tanulták meg ezt a művészetet. A hétköznapi gyakorlatban használták. Ma iskolákban, egyesületekben, néptáncegyüttesekben tanulják meg. Ez nem kevesebb vagy több, ez egyszerűen más.

Amikor összejövünk egy-egy évben, hogy megnézzük az együtteseket, mit táncolnak és hogyan táncolják, akkor azt is megnézzük, vajon sikerült-e anyanyelvükké tenni a mozdulatokat. Sikerül-e a használatban akár egy koreográfiában is megmutatni azt, hogy ők ezt a mozgásformát nem egyszerűen művészeti produkcióként használják, hanem a saját közösséghez való tartozásuk, saját önkifejezésük eszközeként. Nem könnyű megnézni ezt, hiszen ha belegondolunk, hogy ki mindenki vesz részt egy ilyen produkcióban, ott van maga a néptánccsoport, amelynek van egy, vagy több vezetője, megtanítják a mozdulatokat, aztán jön egy koreográfus vagy a csoportvezető koreografál, összeállít egy zenét és ennek az egésznek egy olyan egységgé kell összeállnia, amely jellemző magára a tájra. Apróságokban, mozdulatokban. Ezt úgy hívjuk, hogy stílusosság, de jellemző az egyéniségekre, a csoportnak a sajátosságaira is. Persze, ott van mind emellett a zene, ami szerves részt képez. A zsűri azt is nézi, ha a táncosok énekelnek, hogyan énekelnek. Kedvvel énekelnek? Úgy tudnak énekelni, hogy az valóban egységbe fogja a tánccal, a zenével a produkciót? És ott van a zenekar. Talán ez a legkényesebb kérdés. Ma általános szokás, hogy gépzenére próbálnak a táncosok. Ez nagy probléma, de érthető, hiszen nagyon sok pénzbe kerül zenekart fogadni. Én azt a jó gyakorlatot látom Vajdaságban, hogy elindultak a népzenészképzések. A mostanra kiérlelődött nemzedék most már tanít, vonósmuzsikát, hagyományos tamburamuzsikát, citeramuzsikát, furulyát, tekerőt. Azt remélem, hogy ennek haszonélvezői lesznek a néptáncegyüttesek is, nem csak a közösségek.

Elmélyült figyelemmel: Vakler Anna a zsűri elnökeként (Fotó: Gergely Árpád)

Élő muzsikára táncolni – most is lehet látni –, hogy hiába a nagyszínpad, az elfogadottság, az fel sem ér azzal, hogy ott van a zenekar és emiatt öröm van a táncosok arcán, mert nekik táncolnak. Azokat a gyakorlatokat tudják alkalmazni, ami hétköznapi volt a mi felmenőink számára. Szóval, amikor zsűrizünk, mindezt figyeljük, és persze hagyjuk, hogy hasson ránk mindez.

A zsűri azt is nézi, hogy a táncosok kedvvel énekelnek-e

A ruhák hihetetlenül igényesek Vajdaságban. Talán azt tudom mondani, hogy ez lehet az a tája a magyar néptáncmozgalomnak, ahol sikerült a helyi hagyományból úgy kikutatni a viseleteket, hogy az valóban autentikus, hiteles legyen. Ami számomra még igazán figyelemre méltó, ahogy a Kárpát-medencei tájak táncait, dalait és zenéit játsszák, éneklik és táncolják a vajdaságiak. Csak gratulálni tudok. Évtizedek óta figyelem ennek a mozgalomnak a fejlődését Vajdaságban és tényleg ámulok és nagyon örülök, hogy ez egy jó gyakorlat, egy jó példa. Külön köszönöm a médiának, a televíziónak, hogy ezt megörökíti, mert ha ez nem lett volna, akkor lehetetlen lenne belőle tanulni. Ma már ezekből a felvételekből is tanulnak a fiatalok. Teljesen természetes, hogy YouTube-on megnézik, visszanézik. Ellenőrzik a saját mozdulataikat. Azt is mondhatnám, hogy önnevelés folyik. A zsűri feladata ezért sokkal könnyebb, irányítást, útmutatást kell adni, de az önnevelésben az ifjak nagyon jó úton haladnak.