2021. december 3., péntek
Népzenekutatásunk 125 éve

Amint a Duna és a Tisza

A Zomborban született Kiss Lajos (1900–1982) Kodály Zoltán egy 1938-as rádió-előadása nyomán szembesült a ténnyel, hogy a magyar nyelvterület déli peremvidéke népzenei szempontból egyáltalán nincs feltárva, fehér foltnak számít. Ekkor érlelődött meg benne a gondolat, hogy módszeresen fog népzenét gyűjteni. Ezt az évszámot tekintjük a délvidéki magyar, később jugoszláviai magyar, mára a határon túli magyarok délszláv országaiban történő tudományos népzenegyűjtés kezdetének. Ma már három országhoz tartoznak a vidékek, ahol megkezdte gyűjtéseit: Muravidék (Szlovénia), Szlavónia és Drávaszög (Horvátország), bácskai Duna mente és al-dunai székelyek (Szerbia – Vajdaság).

Pályája első szakaszában csupán elkötelezett kultúrmisszióként gyűjtött népzenét, hiszen rangos zenei intézmények vezetője volt: Zomborban a zeneiskola, később Újvidéken a konzervatórium igazgatója, majd Belgrádban a Jugoszláv Akadémia Énekkarának karnagya. A háborút követően Győrben a Zenekonzervatórium és Filharmónia karnagya.

Csupán 1953-ban, a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának megalakulásával vált hivatalosan népzenekutatóvá. Ebben a főmunkatársi minőségében legjelentősebb munkája a Magyar Népzene Tára III. A–B Lakodalom kötetének (1955–56), valamint V. Siratók kötetének (1966) szerkesztése és sajtó alá rendezése. (Utóbbit Rajeczky Benjáminnal közösen végezte.)

Kiss Lajos a magyar népzenekutatás egyik legtermékenyebb gyűjtője. Terepi munkái során mintegy húszezer dallamot rögzített és jegyzett le. 1957–1970-ig újra gyűjtött és publikált Vajdaságban. Szülőföldje népzenéjének föltárását és gondozását mindig is szívügyének tekintette. Első népdalfüzete, a 108 magyar népdal előszavában így ír: „A Délvidék népzenéje semmibe se áll a többi magyar vidék mögött. Sőt mivel azokkal a Dunántúltól Erdélyig szoros kapcsolatban áll, amint a Duna és Tisza egybegyűjti hazánk összes folyóvizeit, ugyanúgy szinte gyűjtőmedencéje a Délvidék népzenéje népzenénk összes zenei dialektusának.”

Bartóknak nem csupán a zeneszerzés terén voltak egyéni zseniális gondolatai, a népzenegyűjtés és -archiválás területén is akadtak rendkívüli ötletei.

A harmincas évek derekán, érzékelve a kor változását és a technika fejlődését, megállapította, hogy egyszerűbb a távoli vidékekről az adatközlőket Budapestre szállítani, és ott, a rádió stúdiójában a legújabb technikával gramofonlemezt készíteni, mint a gyűjtőnek az elavult, több tíz kilós gramofonnal sérülékeny, gyengébb minőségű viaszhengereket előállítani a terepen. Ezen meglátás és kezdeményezés nyomán jött létre 1936-ban és tartott egészen 1963-ig (!) a lemezfelvétel projekt, a Pátria hanglemezsorozat. A felvételkészítések két szakaszban zajlottak. Az első folytonos időszak 1937-től 1942-ig. Ebből a sorozatból bolti forgalmazásra is nyomtattak másolatokat. A háború okozta kényszerszünet után 1949-től 1963-ig csupán tudományos célokra, a Néprajzi Múzeum számára készültek a lemezek. A felvételeket a múzeum igazgatója (egyébként zeneszerző és népzenekutató), Lajtha László vezette, munkatársa az európai hírű összehasonlító népzenekutató, Rajeczky Benjámin volt. A mintegy húsz év alatt 245 Pátria lemez készült el. Felbecsülhetetlen értékű, jó minőségű, a hagyomány élő ízeit őrző és a népzenei dialektusterületek hamisítatlan jegyeit hordozó zenei anyagot sikerült így átmenteni az utókor számára. A Pátria anyag mindmáig a népzeneművelők kimeríthetetlen kincsestára!

Az ötvenes évektől két technikai újdonság is újabb lendületet adott az utolsó órákban járó népzenegyűjtésnek, helyszíni feltárásnak. Az egyik a magnetofon volt. Az első készülékeken még fémhuzal pörgött az orsókon, ezek voltak az úgynevezett huzalos, „drótos” magnók. Csak később találták föl a magnetizálható szalagos tekercseket. A magnetofonnal lehetségessé vált a hibák törlése és újravétele. Már ilyenekkel gyűjtött – csupán néhány nevet kiemelve – Olsvai Imre, Sárosi Bálint, Kallós Zoltán, Ág Tibor és dr. Burány Béla is.

A másik fontos technikai előrelépés a terepi gyűjtések területén a kézi kamera megjelenése volt. A kézi kamera 8 mm-es filmmel elsősorban a néptáncok dokumentálásában volt kiemelkedően fontos. Közvetve igen jelentős szerepet játszott a tánczenei anyag feltárásában és később a népzene társadalmi szerepének újrafogalmazásában. Az ötvenes években kezdett ilyen filmfelvevővel gyűjteni Martin György, egyik legjelesebb néptánckutatónk. Martin, becenevén Tinka, nem csak a tánc dokumentálására összpontosított. Figyelme kiterjedt a táncot kísérő dallamokra és a hangszeres megszólaltatásra is! Ez a hozzáállása, széles körű szemlélete – még akkor szándéktalanul – teremti meg jó húsz év múlva a táncházmozgalom eszmei alapjait.

Az elgondolást, hogy minden fölgyűjtött népdalt egy monumentális összkiadványban kottaszerűen megjelentessenek, Kodály a háború befejeztével magánerőből szorgalmazta. Létrehozott egy népzenetudományi kutatóműhelyt, amellyel a gyűjtéseket koordinálta, és kidolgozta a Magyar Népzene Tára könyvsorozat hosszú távú koncepcióját. A kutatóműhely mint a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportja 1953. október 15-én vált hivatalos intézménnyé.

A csoport alapító tagjai, Kodály Zoltán vezetésével, Kerényi György, Kiss Lajos, Járdányi Pál és Rajeczky Benjámin voltak. Alapvető célként tűzték ki egy egyetemes magyar népzenei kiadvány létrehozását (Magyar Népzene Tára), amelyhez a terepi gyűjtések szervezése, kottázása, rendszerezése mellett a kötetek szerkesztésének, sajtó alá rendezésének feladatait vállalják.

A Magyar Népzene Tára első öt kötetében az alkalomhoz kötött dallamokat szerkesztették, és rendezték nyomda alá. Ezek:

I. Gyermekjátékok (1951), szerk.: Kerényi György,

II. Jeles napok (1953), szerk.: Kerényi György,

III. A–B Lakodalom (1955–56), szerk.: Kiss Lajos,

IV. Párosítók (1959), szerk.: Kerényi György,

V. Siratók (1966), szerk.: Kiss Lajos és Rajeczky Benjámin.

Az alkalomhoz kötődő dallamanyag publikálása részben koncepciós elképzelés, részben időnyerés volt a további elméleti rendszer kidolgozására.

Kodály elismerte, de nem kívánta alkalmazni Bartók rendszerezési elvét. Saját szótárszerű elrendezését sem találta alkalmasnak a Népzene Tára alkalomhoz nem kötődő dallamai már százezres nagyságrendűre duzzadt korpuszának osztályokba sorolására.

Az új dallamrend elméletének kidolgozását Járdányi Pál (1920–1966) vállalta. Ő mintegy szintetizálta a bartóki és a kodályi rendszer összeilleszthető elemeit. Megtartotta és továbbfejlesztette Bartók régi és új stílusát, az egyes dallamsorok magassági viszonyát vette alapul a rendszer kialakításában, ehhez kapcsolta Kodály kadencia- és szótagszám rendjét, a szótárszerűség lehetséges megtartásával. Legnagyobb felfedezése azonban a dallamtípus fogalmának megalkotása volt. Nagyszerű meglátása, hogy nem külön-külön dallamokat szükséges egymáshoz viszonyítani, hanem a dallamváltozat-család legjellemzőbb formáit kell megtalálni. Ezek a típusdallamok.

Csupán ezeket szükséges rendszerezni, egymás közti viszonyukat szótárszerűen rangsorolni. Így a felgyűjtött dallamtömeg nagyságrendekkel csökken, áttekinthetővé válik, és könnyebb könyvtárszerű rendbe állítani.

Járdányi elképzelései 1961-ben láttak napvilágot, a Magyar népdaltípusok I–II. könyvekben, amelyek ugyan népszerűsítő kiadványként készültek, de a Magyar Népzene Tára mai napig megjelenő köteteinek elméleti vázát és szerkesztési elvét képezik.