Az elmúlt másfél év folyamán több ízben írtunk arról, hogy mennyire fordította fel és írta át a mindennapjainkat a koronavírus-járvány. Az oktatásra, illetve annak megszervezésére gyakorolt hatásairól is többször esett szó. A tanév elején minden tanító és tanár érezhette, hogy mennyivel jobb visszatérni a régi kerékvágásba, mennyire jó élőben látni a csillogó szempárokat, és mennyire jó végre együtt lenni. Hogyan tekinthetünk vissza pozitívan az elmúlt másfél évre? Lehet-e egyáltalán pozitívan gondolkodni mindarról, amin tanárként, diákként vagy szülőként keresztülmentünk? Vajon meddig tudunk még az iskolában találkozni? Meddig járhatnak még a gyerekek iskolába? Mikor vezetik be ismét a távoktatást? Ilyen kérdéseket tehet fel az olvasó az elmúlt időszak tapasztalatainak függvényében. Dr. Varga László, a Soproni Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Karának dékánja, egyetemi oktatója A pandémia hősei címmel tartott előadást a Szabadkai Nyári Akadémián. Egyebek között arról beszélt, hogy a járvány hatására miként változott meg az életünk, és mindez milyen hatással van a gyermekekre. A beszélgetés során arra kerestük a választ, hogy milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a tanároknak, a diákoknak, a szülőknek, és miként lehet pozitívabban hozzáállni az online oktatás és a bezártság idején felmerülő akadályokhoz.
Az előadása során próbált egy kis humort belecsempészni a pandémia és a távoktatás témakörébe. Ön szerint hogyan lehet a járványhelyzetet és az ezzel járó nehézségeket humorosan felfogni, annak érdekében, hogy ne nehezítsük az életünket?
– Az előadás elején próbáltam komolyabb dolgokról beszélni, hiszen azt mondtam, hogy kollektív trauma érte a világot és az emberiséget. Ilyenre még nem volt példa, mivel nem tudtuk, mit tegyünk. Teljesen átalakult az életünk. Az iskolai élet is más lett, üresek lettek az osztálytermek, elhalkult a csengő. Nyári szünet idején ez természetes, viszont másfél évet így végigcsinálni, hogy nem tudunk jelen lenni a tanteremben, ha pedig igen, akkor is szigorú járványügyi intézkedések betartásával, egyáltalán nem könnyű. Rengeteget aggódtunk a szüleinkért, a családunkért. Azt szoktam mondani, hogy az attitűd a pedagógus kenyere, a munkaeszköze. Sokat számít, hogy milyen az attitűdje, az irányultsága. Vajon félig tele van a pohár, vagy félig üres? Tapasztalatom szerint azok a pedagógusok, aki diáknyelven élve jó fejek, akiket a gyermekek szeretnek, akikért érdemes iskolába menni, akik kreatívak, azok megpróbáltak a humor eszközeivel, bátorítással, segítségnyújtással, támogató attitűddel lelket önteni a gyerekekbe, a szülőkbe. Minden olyan segítséget megadtak, ami a gyerekeknek az otthoni tanuláshoz szükségeltetett.
A távoktatás alatt különböző akadályok merülhettek fel. Egy ilyen munkaformában lehet-e egyáltalán a diákok motiválásáról beszélni?
– Az előadásomban elhangzott, hogy nem minden gyerek fér hozzá a digitális eszközökhöz. Vannak mélyszegénységben élő családok. Ott nem az volt a probléma, hogy a tanuló megkapta-e a házi feladatot, a leckét, hanem a kenyér, a mindennapi betevő megteremtése. Ez nagyon komoly probléma, és ezekben a családokban nem működött a távoktatás. Azok a gyerekek, akik motiváltak – márpedig a diákok nagy része motivált –, kíváncsiak a világra, és szeretnék felfedezni a saját ütemükben, és nem abban a tempóban, amelyet az iskola vagy a pedagógus diktál. Ezeknél a gyerekeknél nem volt probléma, mert olyan volt a pedagógus attitűdje, hogy segítette és támogatta őket. Ezek a karizmatikus tanárok, hiszen tudják, hogyan kell elvarázsolni a gyerekeket, hogyan kell hozzáférni a lelkivilágukhoz, hogyan kell feltárni az érzéseiket, gondolataikat, a világlátásukat. Itt nem volt probléma. Azoknál a tanároknál volt gond, akik ott folytatták digitálisan, ahol élőben abbahagyták. A szülőkkel és a diákokkal folytatott beszélgetések során lehetett hallani arról, hogy ilyen is előfordult. A digitális oktatás esetenként kontroll nélküli volt. Voltak olyan pedagógusok, akik nem változtattak azon a szokáson, hogy a tanítási óra végén sok házi feladattal lássák el gyerekeket. Gondoljunk csak bele, hogy milyen az, amikor négy iskolás gyermeknek adnak fel egyszerre házi feladatot több tantárgyból. A szülők is elkezdtek utánajárni a dolgoknak. Ennek is volt egy pozitív hozadéka, hiszen a szülők is „átismételték” az iskolai tananyagot. Vannak olyan tanárok, akik túlságosan komolyan vették az online oktatást, és ugyanazt a szintet várták el, mint élőben. Úgy gondolom, hogy a tanári magyarázatot nem minden esetben lehet szülői magyarázattal helyettesíteni. A pedagógia egy szakma, amelynek komoly módszertani és pszichológiai háttere van. Ha túl nehéz a tananyag, vagy ha túl felszínes a magyarázat, az sem jó, és az sem, ha túlmagyarázunk valamit. A pedagógusnak ismernie kell a gyerek életkori világlátását. Egy másik komoly kérdés, hogy a járvány érzelmileg is megrengette a világot.
A járvány idején voltak olyanok, akik teljesen visszavonultak, elmagányosodtak. A karantén és a bezártság a diákokra is rosszul hatott. Mennyire fog látszani a későbbiekben az, hogy a tanulóknak is nélkülözniük kellett a társas kapcsolatokat? Vajon az online órák kiválthatják a jelenléti oktatást?
– Ha megnézzük a történelmi korokat, láthatjuk, hogy minden településnek megvolt a maga agorája, ahova kimentek az emberek, és találkoztak. Lehetett ez a piac vagy a főutca. Már Szókratész és Platón is foglalkozott ezekkel a kérdésekkel. Nem lehetünk egyedül. Az oktatás is egy csapatmunka. Jó, ha a pedagógusok kommunikálnak, új módszertani gyakorlatokat osztanak meg egymással, tudnak kritizálni, bírálni. Jó, ha jelen van a reflektív gondolkodás. Az ember társas lény, az életünket a többiek között töltjük. A járvány korlátozta ezeket a lehetőségeket, és nem tudtunk összejönni, találkozni egymással. Sokat beszéltünk a pandémia előtt a digitális oktatás korszerűsítéséről. Akkor még nem tudtuk, hogy jön a vírus, és úgy gondoltuk, hogy mindezt komolyabban kell venni. Ha nem lett volna például a Microsoft Teams, és mondjuk, tizenöt-húsz évvel ezelőtt tör ránk a járvány, akkor postai levelezőlapokon kommunikáltunk volna. Az online platformok és eszközök nagyban segíthetik a munkánkat. Ám mindez egy szükséges rossz megoldás volt. Hogyan tudok én pedagógiáról, lélekformálásról, emberformálásról beszélni úgy, hogy a hallgató vagy a diák monogramját látom? Én az a pedagógus vagyok, aki mindennap, amikor jelenléti oktatás van, megélem azt, hogy együtt lélegzem a hallgatókkal. A mi szakmánkban, a mi hivatásunkban mindez nem működik – az oktatást nem lehet gépesíteni. Az érzelmi nevelésnek és a társas kapcsolatokra való nevelésnek is fontos szerepe van, és ezt nem lehet a távoktatásban megvalósítani. A kamaszokra is rossz hatással volt a karantén és a távoktatás, hiszen nem találkozhattak a barátaikkal, osztálytársaikkal, nem mehettek sehova. Vannak olyan szerepek, amelyeket a gyerekek nem a családban, hanem a kortársak között sajátítanak el. Az előadásomat azzal fejeztem be, hogy nem kellene ott folytatni, ahol abbahagytuk. Tanulni kell a hibákból, szépen újratervezni. Nem biztos, hogy a pedagógia térképét teljesen át kellene írnunk. Az elődeink példája jó lehet számunkra.
