2021. december 7., kedd

Üzenetek a múltból

„Én iskolám, köszönöm most neked, / Hogy az eljött élet-csaták között / Volt mindig hozzám víg üzeneted..." – forgatom az Ady-kötetet, a szebbiket, vagy legalábbis díszesebbet, mert bár a másik, a régebbi jóval visszafogottabb kivitelezésű, ma talán azt mondanánk, letisztultabb, esetleg kifinomultabb, mégis az újabb az, ami előbb a kezembe kerül, hiszen hivalkodóbb, előbb észreveszem a polcon, amikor egykori iskolámra gondolva eszembe jut ez a vers, és bár emlékszem, hogy egykor fejből, vagy ahogyan régebben mondták, kívülről is tudtam, ma már csak némi segítséggel, némi emlékeztetővel vagyok képes pontosan felidézni az összes sorát.
Nyilvánvalóan mást jelentett akkor, és mást jelent ma, évtizedes, személyesen megélt élet-csatákkal a hátam mögött, ugyanúgy, ahogy mást jelent az egykori iskolám is, az intézmény, amelyben nevelkedtem, vagy ha úgy tetszik, emberré lettem.
Milyen érdekes azonban, hogy ugyanúgy, ahogyan egykor, most is a nagy szavak jutnak róla először eszembe, a különbség csupán annyi, hogy azóta azok a bizonyos nagy szavak is megteltek tartalommal, és nem csupán üres frázisokként cikáznak a gondolataimban, hanem érzésekkel, élményekkel és történetekkel átszőve, olyanokkal, amelyek éppen a személyes élet-csatáimból táplálkoznak.
És milyen érdekes az is, hogy ha verset olvasgatva visszagondolok az egykori iskolámtól való búcsúzás óta eltelt időszakra, számtalan olyan pillanatot tudok feleleveníteni még ma is, amelyekben egykori tanáraim egy-egy akkor teljesen átlagosnak, hangsúlytalannak, sőt esetenként kifejezetten jelentéktelennek tűnő mondata villant át az agyamon, mintegy választ adva valamely fel nem tett kérdésemre, megoldást kínálva valamely meg nem fogalmazott kételyemre, vigaszt nyújtva valamely ki nem mondott panaszomra. De ugyanígy a legváratlanabb pillanatokban bukkantak elő azok a bátorító, ösztönző vagy éppen iránymutató szavak is, amelyek segítettek a nehéz vagy legalábbis az adott pillanatban annak tűnő döntések meghozatalában. Mindez persze korántsem tekinthető véletlennek.
Az iskola ugyanis, ha valóban komolyan veszi a feladatát, a diákok ismereteinek bővítése, véleményének formálása, gondolkodásmódjának fejlesztése, értékrendjének alakítása, identitásának erősítése és számos egyéb feladatának ellátása mellett az ilyen élethelyzetekre is megpróbálja felkészíteni az embert, mégpedig azáltal, hogy példát mutat, pontosabban példát mutatnak számára azok, akik a rideg falakat tartalommal töltik meg, akiktől az iskola meghatározó jelentőségű intézménnyé válik, akik értéket teremtenek és közvetítenek nemcsak a diákok felé, hanem az egész közösség irányába is.
Az igazán nagy pedagógusegyéniségek ugyanis azok, akik meghatározzák az oktatási intézmények nagy korszakait, azok, akikről szobrokat mintáznak, akikről versenyeket neveznek el, akikre évtizedek múltán is szívesen emlékeznek. Meg persze a kiemelkedő tehetséggel megáldott diákok, akikről azonban mindez sok esetben csak jóval később, évek, évtizedek múlva derül ki, csakúgy mint az, mennyire sikeresen tudták magukba építeni és továbbvinni azokat a törekvéseket, amelyeket tanítóik vagy tanáraik az ismereteik bővítése, a véleményük formálása, a gondolkodásmódjuk fejlesztése, az értékrendjük alakítása és az identitásuk erősítése érdekében kifejtettek.
Nincs ez másként az én egykori iskolám, a Zentai Gimnázium esetében sem, amely most régi fényében tündökölve ünnepli fennállásának száznegyvenötödik évfordulóját, illetve vele együtt a múlt dicsőségességét és jövő reményteljességét is, és amelynek jubileuma alkalmából jutott eszembe az Ady-kötet felütése meg az ominózus vers sorainak felidézése, ami által újra meg újra emlékeztethetem magamat és ezáltal talán másokat is mindannak fontosságára, amit egykori iskolánktól kaptunk: „Tápláltad tovább bennem az erőt, / Szeretni az embert és küzdeni / S hűn állni meg Isten s ember előtt."