2024. április 19., péntek

Indiántábor Csantavéren

A Majoros Péter udvarában felállított sátrak a régi westernfilmek hangulatát idézik fel

Apacsok, cserokik, sziúk – csak néhány azon észak-amerikai indiántörzsek nevei közül, amelyekkel szinte mindenki találkozott, ha más nem, akkor filmekben vagy ifjúsági regényekben. Nem kevés azoknak a száma, akiket ezen filmek és regények révén magukkal ragadott az egykori vadnyugat világa. Sajnos azonban az észak-amerikai indiánok otthona nagyon messze van tájainktól. De annak, aki egy régi indiántábort szeretne megcsodálni, nem feltétlenül kell az Egyesült Államokba utaznia. Elég, ha ellátogat Csantavérre Majoros Péter és felesége, Mária udvarába. A házaspár ugyanis egy igazi indiántábort állított fel otthonukban. Majoros Péter, aki korábban kőművesként dolgozott, és most nyugdíjas éveit tölti, gyermekkora óta rajong az indián kultúráért és történelemért.

A csantavéri indiántábor Majorosék udvarában (Gergely Árpád felvétele)

A csantavéri indiántábor Majorosék udvarában (Gergely Árpád felvétele)

A csantavéri házaspárt mi is felkerestük. Udvaruk valóban a régi westernfilmek hangulatát idézi, ahol több indiánsátor is fel van állítva, íjjakkal, indiánok jellegzetes fegyvereivel, és egy totemoszloppal. Emellett kifeszített bőrdarabok állítanak emléket olyan legendás indián törzsfőnököknek, mint Ülő Bika (1831–1890) sziú vezér vagy éppen Geronimo (1829–1909) apacs törzsfőnök. Majoros Péter elmondta, hogy gyermekkora óta rajong az észak-amerikai indiánokért.

Tizenkét-három éves koromban, amikor először megnéztem a Winnetou című filmet, az keltette fel az érdeklődésemet az indiánok iránt. Ettől kezdve minden indiános filmet megnéztem. Lassan felébredt bennem a vágy, hogy kimenjek az Egyesült Államokba. Később összegyűjtöttem 325 dollárt, annyira szerettem volna látni az észak-amerikai indiánok földjét, és találkozni igazi indiánokkal. Emellett jó ismeretségem van több, az Egyesült Államokban élő csantavérivel, akiknek a segítségével hat hónapig maradhattam volna Amerikában. Közben azonban megismerkedtem Meggyes legszebb lányával, a későbbi feleségemmel, így a tervemből nem lett semmi. Viszont a Nagy Manitunak köszönhetően – ő ugyebár az észak-amerikai indiánok istene – egy budapesti tartózkodásom idején találkozhattam indiánokkal. Egy társasággal jöttünk fel az egyik aluljáróból, amikor zeneszóra lettem figyelmes. Ekkor csak annyit mondtam: Álljatok meg! Kiderült, hogy öt mexikói indián játszott éppen a városban pénzért. Akkor láttam életemben először indiánt. Volt velük egy fordító is, így sikerült elbeszélgetnem velük. Fantasztikus élmény volt – elevenítette fel az indiánokhoz fűződő emlékeit Majoros Péter.

Az indiánok iránti szeretet végül egy udvarban felállított sátortáborban öltött testet. Azóta a környező településekről többen is felkeresték a házaspár udvarát, hogy megtekintsék a felállított tábort, sőt már Magyarországra is eljutott a csantavéri indiánsátrak története.

Majoros Péter és felesége, Mária az indiántáborban (Gergely Árpád felvétele)

Majoros Péter és felesége, Mária az indiántáborban (Gergely Árpád felvétele)

Mivel nem sikerült kijutnom az Egyesült Államokba, ezért jó pár évvel ezelőtt elhatároztam, hogy ha nyugdíjba vonulok, indiántábort alakítok ki az udvaromban. Körülültettem fákkal az udvaromat. Először próbaként egy bőrsátort állítottam fel. Télen, amikor nem volt kőművesmunkám, magam készítettem el a táborhoz szükséges indiánkellékeket, mint például a ruhákat, lándzsákat, a tomahawkot. A múlt évben sikerült a teljes tábort felállítani. Azóta látogatók is jönnek megnézni a tábort. Jöttek hozzánk iskolások, emellett hamarosan ellátogat hozzánk egy tíz tagú kerékpárcsoport Topolyáról, de jelentkeztek Zentáról is, hogy látni szeretnék a tábort. Sőt rám találtak a magyarországi indiánkedvelő kollégák, akik az interneten keresztül bukkantak rám. Az a megtiszteltetés ért részükről, hogy nyolcadikként megválasztottak közéjük törzsfőnöknek. Igaz, még nem voltam náluk, bár hívtak. Hetvenhárom éves vagyok, sajnos hosszabb utat már képtelen vagyok megtenni. A magyarországiak azonban megígérték, hogy eljönnek hozzám és meglátogatnak. Ebbe bele is egyeztem. Nagyon örülök neki, hogy az anyaországiak befogadtak, nekik ugyanis harminc sátruk van, gyönyörű, korhű ruhájuk, Winchester puskáik, pónilovaik. Tagjaik között ügyvédek, orvosok és tanárok is vannak. Egyébként bárkit, aki látni szeretné a tábort, szívesen látom. Jelentkezzen nálam, megbeszéljük az időpontot és nyugodtan eljöhet. Nézzék meg, hogy éltek valamikor az észak-amerikai indiánok – mondta Majoros Péter.

A csantavéri házaspár otthonában azonban nem csak az indiántábor érdemel figyelmet, ugyanis Majoros Péter hosszú életútja során számos régi tárgyat, már elfeledett mesterségekhez kapcsolódó szerszámot gyűjtött össze. A terem, ahol őrzi ezeket a tárgyakat múzeumi kiállítóteremre emlékeztet. De honnan származnak ezek a régi tárgyak?

Összesen mintegy százharminc régi tárgyam van, amelyeket a házban tartok. Ezeket azóta gyűjtöm, amióta kőműves magánvállalkozóként kezdtem el dolgozni, vagyis 1977-től kezdve. Munkám során rengeteg padláson jártam, sok épületet bontottam le. Ekkor jött az az ötlet, hogy az itt talált elhagyott tárgyakat, hogy ne vesszenek kárba, és ha a tulajdonos is megengedi, magamhoz veszem. Keviben 1979-ben, például amikor elkezdtünk szétszedni egy házat, láttam egy régi pörkölőt, egy bilincset, és még számos apró tárgyat. A tulajdonostól megkérdeztem, hogy elvihetem-e ezeket a tárgyakat. A tulajdonos csak annyit mondott: Vigye! Ekkor én két zsákot meg is raktam ezekkel a régi holmikkal, és hazahoztam. Később a ház tulajdonosának a nagyapját megkértem, hogy meséljen már valamit arról a bilincsről, amit elvittem. Ő mondta, hogy az Rózsa Sándor bilincse volt. A betyárvezér ugyanis embereivel egyszer nála táborozott. Nappal nála bujkáltak a betyárok. Este pedig hajtották tovább Szegedre, a vásárba az ellopott marhákat és lovakat. Rózsa Sándor egyik embere hagyott ott nála egy marhát a borjával és egy lovat. Ennek a lónak a lábán volt ez a bilincs. A ház tulajdonosának a nagyapja ezt a bilincset leszedette a kováccsal, majd feltette a padlásra, innen pedig hozzám került.

A sátrat a kelléktárgyakkal együtt Majoros Péter készítette (Gergely Árpád felvétele)

A sátrat a kelléktárgyakkal együtt Majoros Péter készítette (Gergely Árpád felvétele)

Emellett nagy számú kosárgyűjteményem is van. A kosarak kilencven százaléka Adorjánról származik, mert az adorjániak nagyon jó ismerőseim. A csantavéri labdarúgók gyakran jártak oda meccsre, a fiam pedig labdarúgóként éppen a második ligában játszott. Így én is gyakran megfordultam Adorjánon. Itt a falubeliek gyakran elhívtak vendégségbe, én pedig a vendéglátóimnál régiségek után érdeklődtem. Az adorjániak legfőképp olyan kosarakkal leptek meg, amelyeknek párja nincs, de kaptam egy különleges dísztárgyat is, amelyet az asszonyok aratás idején kalászból készítettek. Ez egyik páratlan, több mint százéves darabja a gyűjteményemnek. A tárgyakat egyébként a mai napig gyűjtöm. Most leginkább a falubeliek hoznak nekem régi tárgyakat. A napokban is kaptam egy zsák régi holmit. Sajnos nehezen járok már, mivel gond van a lábammal és a derekammal. Ha az egészségem megengedné, és úgy tudnék járni mint régen, akkor még egyszer annyi tárgyam lenne, mint amennyi most van. Kimennék Meggyesre, Dušanovóba vagy Kevibe, ahol korábban kőművesként dolgoztam, sok padláson még most is nagyon sok ritkaságot találnék – mesélte Majoros Péter.

A fentiekhez az egykori kőműves hozzátette, hogy a sok tárgy között többek között megtalálható nála egy Bajsáról származó suba, bognár- és asztalos szerszámok, hetven darab 50-60 éves porcelán edény és váza, égetett köcsögök, az Osztrák–Magyar Monarchia korából származó huszárnyereg, valamint egy vasutasláda, amelyben egy egykori jegyszedő tárolta egyenruháját. Emellett saját mesterségének szerszámait is e tárgyak közé helyezte, amelyeket még nyugdíjba vonulása előtt használt.

Majoros Péter az egyik sátor belsejében (Gergely Árpád felvétele)

Majoros Péter az egyik sátor belsejében (Gergely Árpád felvétele)

Majoros Péter bárkit szívesen lát, aki megtekintené akár az indiántábort, vagy akár páratlan tárgyi gyűjteményét, és ahogy lapunknak, úgy mindenkinek szívesen mesél az észak-amerikai indiánok viharos történetéről, vagy az évek során összegyűjtött tárgyainak útjáról.