2021. október 25., hétfő

Filléres emlékek

Körbenézek a házban, és elképedek, mennyi minden vesz körül. Mennyi tárgy, hasznos és haszontalan apróság. Időnként feltámad bennem az igény, hogy megszabaduljak a felesleges holmiktól, nagy néha meg is teszem, de valójában eredménytelenek ezek a lomtalanítások.

A ruhákkal kezdem. Van, amit három vagy már annál is több éve ki sem vettem a szekrényből. Nem valószínű, hogy még egyszer beléjük bújok, mégis, amikor meg kellene tőlük szabadulni, feltolulnak bennem az emlékek: mikor vettem, milyen drága volt, mennyit viseltem, mennyire szerettem... S nem megy a szelektálás, pedig van divatjamúlt, kihízott, olyan is, ami rossz vásárlás volt, már amikor megvettem. A saját holmijaimmal sem tudok dűlőre jutni, hát még a család többi tagjának ruházatával. Nézem az ingeket, szinte újak, a sok-sok farmer, nyári nadrág meg zakó... Úgy döntök, nem kellene ezeket kidobni, hát hiszen tiszta jók. A gyerekek már nem élnek itthon. Ki sem nyitják a szekrényeiket, mondogatom magamban, de ez ügyben sem sikerül meggyőzni magamat. Ha egyszer mégis megkérdezik, ez vagy az a pulóver vagy tornacipő megvan-e még, akkor csak nem mondhatom, hogy kidobtam! Pedig nekik sincs rá szükségük, mint ahogy nekem sem az enyémekre. Maradnak. A kilencven százalék marad, és a szekrényen meg sem látszik, hogy valaki hozzányúlt volna.

A fiókok következnek. A fiók önmagában egy olyan hely, ahová mindent el lehet rejteni. Rálelek egy nagy zacskó páratlan zoknira. Mosáskor, ki tudja, hogyan, egyszerűen eltűnik a mosógépben a párjuk. Mindig azzal áltatom magam, ez csak pillanatnyi állapot, biztosan előkerül a párja, és majd összepárosítom őket. Hát, ez nem következik be. Szinte sohasem. Most kíméletlen vagyok velük.

Egy másik fiókban meghívók, katalógusok, ismeretterjesztő füzetek, mind-mind olyan kiadványok, amelyek egy fontos esemény lenyomatai. Mit kezdjek velük? Nem megbecstelenítése ez a szellemi munkának, ha kidobom őket? Menniük kell, meghoztam a döntést.

A fiókokkal szépen haladok, az apró csecsebecséket egyenként kézbe veszem, felidézem, melyik honnan származik. Eszembe jut, milyen örömmel hozták a teljesen felesleges díszeket a gyerekek a tengerről... Lemondtak zsebpénzük egy részéről, hogy nekem kavicsból készült kis szamarat vagy kagylókból készült kis ajándékot vegyenek. Magam előtt látom az ajándékozás örömét kis arcocskájukon. Hát ki lehet ezeket dobni?

Gergely József felvétele
Gergely József felvétele

Ha belépünk egy lakásba, annak berendezése, hangulata sokat elárul arról, aki benne él. Környezetünket saját ízlésünk és igényeink szerint alakítjuk, de nemcsak az asztal, a dívány, a falon lévő festmények vagy a konyhagépek teszik a lakásunkat azzá, ami, hanem az apróságok is. Még a fiókokban lapuló csecsbecsék is. Életünk részei a tárgyak, amelyekhez érzelmileg kötődünk. Kérdés, ez a kötődés mennyire teszi gazdagabbá vagy éppen élhetetlenné mindennapjainkat.

A filléres emlékeknek is van helyük, mert a múlt darabkái. Az emlékek kapaszkodót jelentenek, bizonyosságot egy megtett útról, annak gazdagságáról, esetleg a bukásokról és talpra állásokról. Összetartanak ebben a széthulló világban, csak az enyémek.

Időnként újra átmosom és kikeményítem a nagymamámtól örökölt slingelt függönyöket, párnahuzatokat. Egyszer még fel is tettem a saját spájzomba azokat a fehér slingeléssel kivarrt szegélyeket, amelyeket nagyanyám a stelázsira tűzött fel. Úgy emlékszem, ott nagyon szép volt. Az én otthonomban már nem az, de szinte érzem a birsalma illatát, látom a polcokon a barack- és szilvalekvárok sorát, a meggy- meg cseresznyedunsztokat katonás sorban, alattuk a slingelt terítővel. Sohasem fogom őket kidobni. Mintha őseim szellemétől, a gyökereimtől akarnék megválni. Nem teszem. Nem fogok édesapám borbélyműhelyének kellékeitől sem megszabadulni, pedig rajtam kívül senkinek sem jelent már semmit sem a 60 éves borotvája, sem a selyemcérnával bevont parfümös üvege. Édesanyám hatalmas rózsaszín mintás süteményestányérját nem is merem használni. Nászajándékba kapta, és hozzám került. Őrizgetem több más ősrégi porcelánnal, hátha a gyermekeim is megtalálják felmenőik életének egy darabját ezekben a tárgyakban. Csakhogy tele a tálaló alja ilyenekkel! Itt vannak nagyapám egydecis szőlőmintás borospoharai, amelyek láttán ugyancsak megelevenedik a múlt. Látom őt fehér ingben kiöltözve, feltűrt ingujjal a diófa alatt a szomszédokkal, vasárnap délutánonként kártyázni, borozgatni. A mintás borosüvegekről meg a nagy szüretek jutnak eszembe.

Nem dobhatom ki ezeket, ez legyen a gyermekeim dolga.

Vajon ők mit őriznek majd meg a hozzám köthető tárgyakból? – tör előre a nosztalgikus gondolatok között a kérdés. Mit hagyok én magam után? A padlásra felkerült, pedánsan becsomagolt, 30 éves villanyírógépemet vagy a még idősebb klasszikus írógépemet? A sok videófelvételt különböző eseményekről? Vagy valamelyik festményt, amelyikről tudják, hogy szeretem?

Azt hiszem, nem tudjuk megítélni, hogy kiben melyik tárgy milyen emlékeket ébreszt. Az emlék magánügy. Ezek kötnek össze minket a jelennel. Ezért őrizgetjük a fontosakat és kevésbé fontosakat is.

Egyik bölcs barátnőm mondta, hogy amit fel akarsz vinni a padlásra, azzal, hogy „jó lesz az még valamire", azonnal viheted ki a szemétbe, mert az onnan legtöbb esetben nem jön le többet. S így telik a padlás, nemcsak a gyerekágyakkal meg matracokkal, a különböző pedálos autókkal, traktorokkal, hanem a kiselejtezett fonott székekkel, a gyerekek tankönyveivel, mert ugye könyvet nem dobunk ki. Itt van egy nagy rakás, gondosan becsomagolt, egykor félretett újság is. Akkor, amikor ide felcipeltük, biztosan értékesnek tartottuk őket.

A legmegfelelőbb idő a garázs meg a padlás takarítására a langymeleg tavasz vagy ősz. Ezt általában lomtalanításnak hívják.
Kíméletlennek hangzik.