2021. december 3., péntek

Magyarságunk kincses kalauza

Kincses kalauz – Tájhangok. Kalandozás a vajdasági magyar tájban

A minap egy könyv fölé hajolva, képzeletben elindultam haza, a szülővárosomba, Óbecsére. Péterréve felől évszázados tölgyek szegélyezték az utamat, s a Mézes dűlő mentén érkeztem a városba, amely a krónikák szerint az 1751-ben, a korábbi határőrvidék helyén létrejött Tiszai koronakerület központja volt, s akkori, közel száz évig tartó, vezető szerepe gazdasági tekintetben megalapozta a későbbi, polgári fejlődését. Ékesen bizonyítja ezt a belváros mai képe is, amely szerkezetében – az egykor csak Pogácsának nevezett főterével, a katolikus és a pravoszláv templomával és a városháza klasszikus épületével – máig megőrzött valamit az egykori, a XVIII. századi jellegéből. A belváros ma is látható jelentősebb épületei még a XIX. század második feléből származnak, miközben a Zöldfás utca a régi óbecseiek lépteinek nyomát őrzi. A Draskóczy család életében is fontos szerepet játszó evangélikus kápolna közelében régi küzdelmek történetei jutottak az eszembe, miközben fölcsendültek lelkemben a város egykori lakójának, Jámbor Pálnak a sorai:

Mint a madár ha messzeútról

Édes fészkébe visszajött,

El-elmereng a tenger-útra

Hidegre, fagyra és – pihen

Gondolva, mily jó most a tornác!

Egy páratlanul szép könyv, a Kincses kalauz – Kalandozás a vajdasági magyar tájban című kiadvány szólított haza, és volt világító lámpásom az utam során mindvégig. A Trianon századik évfordulójára, 2020-ban megjelent kötet a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben (VMMI) 2014-ben összeállított, és a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ (VM4K) által átdolgozott kiadványként köszönti az olvasóit. Az impresszum szerint, a 2014-ben készült kézirat felelős szerkesztője mgr. Hajnal Jenő, „ötletadó és szerkesztő” Lovas Ildikó volt, s a kötetben a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet (VMMI) által működtetett Vajdasági Magyar Értéktár anyagát is felhasználták. A Bevezető gondolatokban megfogalmazottak szerint „kincses kalauzunk célja, hogy egy képzeletbeli utazás során bejárva a Bácskát, a Bánságot és a Szerémséget, idegenvezetője legyen annak a kultúrának, amelyre a délvidéki-vajdasági, és az egyetemes magyarság büszke lehet, és hogy bemutassa azokat a kincseket, amelyeket megismerve, a nagyvilág még inkább megszerethet és megbecsülhet”. Ez a színeiben egyedi, tartalmában egészen sajátos kalauz egyfelől a vidék természeti és építészeti szépségeit, másfelől a szellemi és a művészeti örökségét igyekszik bemutatni; s ezzel nem titkolt célja szerint lendíteni igyekszik a délvidéki-vajdasági magyar kultúra, a magyar identitás megismerésének lelkes szándékán. „A kötet készítői abban reménykednek – olvasható a beköszönő sorokban –, hogy a bemutatott világ még inkább segíteni fogja megvilágítani a vajdasági magyarság gondolatvilágát és észjárását; a magyar lelkületet meghatározó mozzanatokat, mentalitást; egyszóval: a helyi értékekben és hungarikumokban halmozódó, de példaszerű magatartásformák mintázatát is őrző kulturális kincseket, reménybeli szellemi otthonát minden érdeklődőnek.”

VM4K – VMMI, Szabadka – Zenta, 2020, 408 oldal

A kötetben áttekintett Vajdaságot – olvasom a Városok és falvak, utak című fejezet bevezetőjében –, a mintegy 200 kilométer átmérőjű területet a Duna és a Tisza három részre tagolja: Bácskára, Bánságra és Szerémségre, mely a középkortól, a magyarok 896-os pannóniai honfoglalásától kezdve az újkoron át – leszámítva a török hódoltság idejét (1526–1699) – egészen 1920-ig a Magyar Királyság része volt. Az újratelepítések idején a mérnökök megálmodták és létrehozták Európa leghosszabb csatornahálózatát – a Ferenc-csatornát, melynek emlékét Bezdánnál és Óbecsénél még ma is őrzik a zsilipek. A mai Vajdaságban több mint 130, „az itteni magyarság számára kiemelkedő jelentőségű” műemlék található, köztük szakrális építmények, katedrálisok és templomok, temetői síremlékek, kastélyok, régi városközpontok, a régi korok emlékeit őrző városrészek, s a népi építészet fölbecsülhetetlen értékű remekei. „A XVIII. század végétől a XX. század elejéig a gazdag földtulajdonosok, mágnások és nemesek Vajdaság-szerte számos kastélyt, nyári lakot és uradalmi épületet emeltek, túlnyomórészt neoklasszicista stílusban.” A bácsi középkori vár kora legnagyobb pannon erődjei közé tartozott, az aracsi pusztatemplom romjai egy háromhajós, háromapszisos, keleti toronnyal kiegészített kolostor maradványa. Az újabb kutatások szerint a templomot az 1200-as évek második–harmadik évtizedében építették, és a vidékünkön „előzmények nélküli gótikus megoldásokkal” díszítették. Az 1896-ban Gerecze Péter által végzett ásatáskor került elő az aracsi kő néven ismertté vált, 1100 körül készült figurális és szalagfonatos díszítéssel ellátott síremlék is.

A Vajdaság ismertebb történelmi emlékeinek sorába tartozik sok egyéb mellett a törökök felett aratott nándorfehérvári diadal története és a déli harangszó, a zimonyi Hunyadi-torony, a szalánkeményi csata és a zentai csata emlékei mellett az 1699. január 26-án megkötött karlócai béke emlékhelye is. A kaponyai csata emlékművét 1904. május 18-án avatták fel, Magyarittabén pedig az átlőtt szívű Kossuth-szobor őrzi az elmúlt idők emlékét. Az eleméri Szent Ágoston-templom Kiss Ernő aradi vértanú nyughelye, a szabadkai Vergődő madár és a csúrogi Megtépázott Krisztus szoborcsoport pedig az újkori tragédiáink színterei. A Doroszlói Szentkút, a verseci Szent Kereszt-kápolna, a Tekiai Havas Boldogasszony Kegyhely, a töröktopolyai kegytemplom a csodás gyógyulások helyszínei. Lauka Gusztáv Petőfi Sándor 50 év előtti halálának emlékünnepélyére című versében olvasom:

Vigasznak kevés, de mégis enyhülésül

Szolgál a szívünknek a biztos tudat,

Hogy nem egy idegen, de hazánknak földje

Őrzi, mint ereklyét szentelt hamvadat.

A magyar sorstragédiánk része, hogy már ez sincs így… Ezzel együtt is a Kincses kalauz a vajdasági magyar kultúra kimeríthetetlenül gazdag útikönyve, mely egyszerre tölti be a hazavezérlő és az idegenvezető kettős szerepét. Tornyai, utcái és legendái engem is hazaszólítottak családom történetének vidékére.