2021. november 28., vasárnap

A nótaszónál csinált kötél végleg elszakadt?

Csépe Imréről – Elbeszéléseiben Czine Mihály felfigyelt a Lúdas Matyi-s, Rózsa Sándor-os indulatokra a csendes felszín alatt

A számunkra adott időbeli távolságból is újdonság erejével ható Csépe-életművön tartjuk szemünket, béresek és kubikusok egységes, kerek kicsiny világának látva a szülőfalut, míg számba véve e távolság mérföldköveit, azt látjuk, az egykor hétezer (ma talán négy és fél ezer) lakosú Kishegyes miként teljesedik ki a délvidéki magyar irodalom hagyományainak őrzésében, és vált fokozatosan búcsúhelyévé. A kiteljesedés tényét erősíti a nyolcvanas évek és a rájuk következő évtized első fele rendezvényeinek (délvidéki) tartományi, de akár (magyarországi) országos viszonylatban is szokatlan tömegessége csakúgy, mint a szellem embereinek érdeklődése az egyetemen és bármiféle iskolán kívüli „mezei” katedrán való megnyilatkozás iránt. A Csépe-emléknapokon – illetve utódrendezvényén, a hegyesi LITERAtúrán – ugyanis 1972 óta rendszeresen hangzik el alkalmanként 3-4 előadás, s a színvonalról vall, hogy méltatta itt már akadémikus is másik akadémikusnak a munkásságát is.

A mérföldköveknél garmadával találunk Csépe-könyveket és a munkásságát feldolgozó tanulmányokat, illetve magáról az emlékőrzésről szóló művelődéstörténeti érdekű feldolgozásokat és gyűjteményes köteteket. Ezeknél meg-megállva mind teljesebben látjuk Csépe Imre robusztus alakját, akiről Fehér Ferenc a távoli jövendő felé fordulva kérdezi már a halál évében, 1972-ben megtartott első találkozón: „Parasztíró volt? Ezt a szót annyiféleképpen értelmezzük, ahányan vagyunk. Volt egy sajátos, egyéni életérzése, költészet- és irodalom-felfogása. Életérzésének legmélyén, ma is úgy találom, a szeretet és rajongás lüktetett. Vergődő, szenvedő, küszködő munkásember volt, mint sokunknak a bátyja vagy édesapja. A szeretet irányította elbeszéléseinek alakjai felé.” (A világon felejtett szemmel. 1972.)

Akár neki is válaszolhatott Bori Imre, amikor 1975-ben leírta: „Hazai népies irodalmunk utolsó képviselője volt Csépe Imre: azt az irodalmi alakulástörténeti szakaszt zárta le műve, amelynek kezdetei a múlt századba nyúlnak vissza, a szegedi népies irodalom forrásaiból közvetlenül táplálkozva. Nem pusztán írónk származása, sokkal inkább művészi módszertana alapján, bár kétségtelen, hogy származása, hovatartozása tényét is figyelembe kell vennünk; róla rajzolható képünket árnyalja, következésképpen pontosabbá, egyedibbé is teszi. S mi több: célszerűnek látszik éppen a ’honnan indult’ kérdésével kezdeni vizsgálódásunkat.” (Csépe Imre irodalomtörténeti helyéről.)

A népiesség színei azonban a folklórba olvadnak Csépénél, akinek művei a folklórelemek valóságos kincsesbányái. Íróink közül éppen nála lelhetünk legtöbb állandósult szókapcsolatot (közmondást, szólást, szóláshasonlatot) és ízes tájnyelvi szót. (Erre a tényre Matijevics Lajos is felhívta figyelmünket a Csépe-emléknap műsorának keretében felolvasott – Tájnyelvi jellegzetességek Csépe Imre műveiben című – tudományos értekezésében.)

Alig eszmélkedett maga, máris önismeretre tanított. Első verseinek olvasói a kézről kézre járó, tintával írott füzetecskét „rongyosra” olvasták. Megmaradt lapjait Maronka János kishegyesi tanár őrizte, de 2002-ben őt is kikísérték szerettei és tisztelői a helyi keleti temetőbe. A Magyar Szó számolt be az eredeti „irka” meglétéről: „Csépe legénykori verseinek volt bőven olvasója. A lapok aljai a sok olvasástól szinte kerekre koptak. Az odaírott versszakok utolsó szavai elmosódtak vagy eltűntek. A fedőlap szintén hiányzik, a lapokból is hiányozhat valamennyi, mert mindössze tizenhat oldalt tartalmaz, oldalanként egy verssel. Az időre vonatkozólag két bejegyzést találhatunk: 1939. V. 7-ét, és a következő évben május 10-ét. Nem nehéz kitalálni, hogy a versek egy kivétellel a költő fiatalkori érzelmeit tartalmazzák. Így járt kézről kézre a falusi fiatalok körében.” (Adalék Csépe Imre életrajzához. 1975. szeptember 20.)

Ettől az időtől Csépe Imre, a marokszedő fiú, kisbéres, első kaszás, falverő, kendergyári munkás, kubikos az életüket egyetlen kártyalapra feltevők megszállottságával rótta sorait:

                                 Sovány vérem isszák

                                 A bozótos semfűtermő árkok.

Megbántódott, ha nem ismerték el tehetségét; sokszor olyankor is, ha művei tényleges hibáira mutattak rá. Igenekben és nemekben gondolkodott. A verselést nem tanulta, hanem a levegővel szívta magába, mint korábbi korok nótafái.

Három évvel a halála előtt interjút kért tőle e sorok szerzője, s akkor így vallott neki indulásáról: „A barátom, Faragó Péter szerelmes verseket fabrikált Hajas Kata unokájához, és megmutatta őket nekem. Szépek voltak. Felötlött bennem, hogy ilyeneket én is írhatnék. Érdeklődni kezdtem a versek iránt. Dr. Komáromi Szilveszter tanár és jogász kezdett foglalkozni velem, megválogatta olvasmányaimat. Rövid időn belül megszerettem Móriczot, Veres Pétert… Mind jobban elmerültem Petőfi, Arany lírájában. Mondataimra, színeimre figyeltek fel a gimnazisták, és biztattak, hogy írjak. 1936-ban volt első sikerem a Hídnál…”   

A tájon évszázadok óta élő és a Békésszentandrásról 1769-ben érkező zsellérek ivadékainak a világát Csépénél jobban aligha ismerte valaki. Értette azt a hegyesi parasztembert, akinek az apja sohasem gyújtott rá gyufával, hanem inkább órákig csiholta az acélt és kovát, hogy lángot fogjon a tapló. Jól tudta, hogy az évszázados népi érzéseket röpke évek alatt átformálni az életkörülmények gyökeres megváltoztatásával sem lehet, és nem is szükséges. A falusi ember mindig másképp reagál a kalászok zizegésének finom zenéjére, mint a városi, bármennyire egyformán szeretik és fogyasztják is a kenyeret.

Míg költőtársai már javában rajongtak a sok lóerős traktorokért, Csépe szelíd mosollyal a szája szegletében mondja: „…én is megemelem a kalapom ezen az évszázados aratás előtti ünnepen, mondva, hogy hála nektek, új Péterek és Pálok, akik nem kaszákkal és kukákkal jöttök, hanem szelíd, szép erős masinákkal álltok a rendbe. Szép ez így nagyon, csak hát ne becsüljétek le azokat a lépcsőfokokat sem, amiken eljutottatok eddig” (Péterek és Pálok).

Annak az írónak a szavai ezek, aki a könyvéért kapott pénzen földet venne: szőlőt diófával. Világfelfogásának jellemzésére keresve sem találhatnánk kifejezőbb szimbólumot.

Pályája mégis városra költözése után kezdett felfelé ívelni. 1947-ben a Szabadkai Népszínházhoz került, majd állandó munkát kapott az akkori építészeti középiskolában, mint küldönc. Abban az évben jelent meg a Híd folyóirat kiadásában Téglák, barázdák címen a jugoszláviai magyar írók antológiája, amelyben Csépe már három verssel szerepelt. Első önálló verseskötete (Üzen a föld) 1949 nyarán hagyta el a nyomdát. Gál László, az akkor már nagy tekintélynek örvendő költő írt hozzá előszót. Ebből idézünk: „Volt béres, kubikos, napszámos – az, ami lehetett egy földtelen szegény a régi Jugoszláviában csakúgy, mint a Horthy-Magyarországon… Ízes szavait, földillatú képeit valóban ott szerezte Csépe Imre, ahol senki sem kérdezte: Hogyan éltek, mit esztek és van-e szalonnátok?”

A szülőfalu iránti nosztalgiáját azonban nem tudta legyőzni. Kiábrándultan verselt:

                                      Itten már úgysincs mit keresnem,

                                      E durva kisvárosban, Szabadkán,

                                      Hol könyörgésbe kopott a körmöm.

                                      _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

                                      Maradék erőmmel útnak feszülök,

                                      Hogy falumba érjek az éj előtt.

Igazán sohasem érezte jól magát Szabadkán. Miután gondnoki állását átengedte földijeinek, abban reménykedve, hogy befutott íróként jobb munkát kap, könyvárusként, erdőőrként tengette maga és családja életét. Sok próbálkozás után sikerül lakást kapnia, de nem érezte jól magát a komor falak között, s költeményeit a szőlőkben bolyongva, országúti fák alá heveredve írta. Kilenc versével szerepelt az 1951-ben kiadott Kalászok című antológiában. Ezt Májusi mezőkön című verseskötete követte, amelynek darabjain már érződik, hogy szerzőjük Shakespeare-t, Dantét, Madáchot olvasta.

1953-ban jobb állást és lakást is kapott. A palicsi állategészségügyi állomás alkalmazottjaként az állatorvosokkal járja a falvakat és a tanyavilágot. Versei, karcolatai rendszeresen jelennek meg a lapokban, folyóiratokban. 1956. augusztus elsejével a Magyar Szó tárcaíróként alkalmazza. Egymást követő két esztendőben is megjelenik (’57-ben és ’58-ban) Tarisznyás emberek című novellás kötete a tájon akkor ritkaságszámba menő 6000 példányban. 1959-ben Fehér csönd című elbeszéléskötetét adta ki az újvidéki Forum, majd 1961-ben Termő porban című verseskötetét, amelyben helyet kaptak addigi költészetének csúcsát jelentő balladái is. A következő évben a szabadkai Osvit gondozásában látott napvilágot Alkonyat című novellás kötete.

A Tarisznyás emberek novelláiról mondotta nem kis meglepetéssel Czine Mihály Ismerkedés Csépe Imrével című nagy lélegzetvételű tanulmányában: „A kritikák, ismertetések után inkább a paraszti világ aprólékos, kisszerűségre hajló ábrázolására gondoltam, a századvégi szegedi, tiszai népiesség vajdaságbeli folytatására, nagy örömökre móriczi beleérzéssel és szerkesztési szigorral, s Veres Péter-i keménységű novellákkal találkoztam. S egy más Bácska-képpel, mint korábbi olvasmányaimban. A Bácska mulatós dzsentrik, nábobok, módos parasztok és tűrhető sorsú kispolgárok honaként él az irodalomban, Csépe Imre a gazdag Bácska szegényeit rajzolta meg: cselédeket, béreseket, juhászokat, csőszöket, kalászszedő asszonyokat; nincsteleneket a százláncos tanyákon; elesetteket, nyomorultakat. Szeretett szívvel. Nem kisparaszti cseréptetős álmokkal, mint némelyek vélték, hanem az emberség igényével és lázadó indulatokkal. A szegényekkel való együttérzés és az elnyomók elleni indulat egyszerre van jelen elbeszéléseiben; Lúdas Matyi-s, Rózsa Sándor-os indulatok élnek itt gyakran a csendes felszín alatt.” (Csépe Imre emlékezete. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1985.)

Innentől mellőzöttnek érzi magát a parasztíró. 1965-ben a Forum kinyomtatta utolsó könyvét, Fordul a szél című regényét. Erről vallotta e sorok írójának adott, fennebb már említett interjújában: „Ez már egészen más időszak volt… A Fordul a szél már jól összevillázva jelent meg. (…) Az írók elidegenedtek egymástól. A változó társadalmi feltételek határokat szabtak a nemzedékek között. Csoportok alakultak. Sokan egoistává, pozícióharcossá váltak. A folyamat még ma is tart. Az új hangon megszólaló fiatal tehetségeket nem engedik érvényesülni: zárt körök léteznek, és burjánzik az irodalmi hegemónizmus. Ám aki alkotói erőt érez magában, annak nem szabad abbahagynia!”

A táj szegénységre ítéltetett kisemberének kiszolgáltatottsága ellen tör-e regényben a vérbeli realistaként megmutatkozó író indulata? Főhőse, Ignác, akár Móricz Turi Danijának a rokona is lehetne. A hibáival és erényeivel együtt állítja elénk, annyira azonosulva vele, mintha ő maga lenne Ignác. Talán leginkább e könyv esetében lenne érdekes feladat az eredetivel való összevetés. 

Csépe Imre valamennyi írása az időt idézi, hogy „szebbé tegye” azt. Erre a momentumra Fehér Ferenc is felfigyelt az író hagyatékából származó írások kötetbe válogatásakor, és ezt a felismerését kamatoztatta akkor, amikor az idő elve szerint sorolta négy, az évszakokat jelképező alcím alá a Mezei dolgok novelláit.

Az idő jelenti a köteléket a múlt és a jelen között, fűzi össze a világokat. A jövő felé mutat, a reményteljes holnap felé, amely úgy érhető el, hogy szilárdan, biztosan állunk a tegnap és a ma talaján – sugallják a Mezei dolgok és a Határdomb darabjai egyaránt…

Hogy – művészi szinten – folklórmunkát végzett Csépe, amikor a falu világát ábrázolta, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy némely karcolata nem más, mint egy-egy népszokás, hiedelem, foglalkozás stb. (tehát folklórjelenség) élményszerű leírása, megjelenítése (Kenyérsütés, Pálinkafőzés, A régi jó banyák, A rontás, A mesélő guzsaly stb.).

Szembetűnő ezeknek az írásoknak a népmesékkel, népdalokkal, a népballadák drámaiságával tartott rokonsága is. Olvashatunk közöttük olyan lírai hangvételű novellákat, amelyek a bordalok hangulatát idézik (A kefekötő panaszai, Az őszinte ember stb.).

De a magára maradt, környezetéből kiszakadó ember fájdalma is ott érezhető abban a nosztalgikus búcsúzásban, emlékezésben, amely nemcsak a paraszti világnak, hanem egyáltalán az életnek szól: „én már nem vagyok én, csak a réginek az árnya (…), a régi szép nagy akarásoknak a vége, a nótaszónál csinált kötél végleg elszakadt…” (A keresztek tövében).

Amikor 2002-ben Végh Károly Czine Mihály-monográfiáját kezembe vettem, meglepődve konstatáltam, hogy a „nótaszónál csinált kötél” mégsem szakadt el végleg, noha a kishegyesi irodalmi rendezvényen kétszer is szereplő Czine Mihályt, a magyar irodalom utazó nagykövetét is elkísértük 1999-ben utolsó útjára, a Farkasréti temetőbe. „Kettős tanulmányt lehetne írni Czine Mihály Csépe Imre világa című írásáról – mondja Végh Károly háromszáz oldalas monográfiájában, amelyben négy (!) teljes oldalt szentelt Czine Csépe-esszéjének. – Az egyik szólna Csépe Imréről, a másik pedig szólna Czine Mihályról. Arról, hogy ez a tanulmány mennyi mindent elárul Czine gondolkodásmódjáról, kötődéseiről. Többen – jeles irodalomtörténészek – állították, hogy Csépe irodalmi munkájához viszonyítva túl nagy, hosszú ez az írás, az írói életmű nem ér fel hozzá. Azt, hogy Czine túlértékeli Csépe munkásságát. Akik ezt állították, nem ismerték fel, hogy Czine ugyanúgy – rejtve – magáról is ír. Kötődéseiről, elkötelezettségéről, a szegénységről, annak is a legmélyebb bugyrairól. Hogy itt is lehet és van emberi élet, becsület, hűség, népben, nemzetben való gondolkodás. Sőt talán itt leginkább.” (Czine Mihály. Pro Literatura Alapítvány, Budapest, 2002.)