2021. november 28., vasárnap

Családi állapot

Mindig korán ébredt, ez az ösztön sok évtized megmaradt hordaléka. Nem kellett ébresztőóra. Egyszer látott egy olyat, hogy nem csöngött fülsértően, hanem bekapcsolta a rádiót, és szép zeneszó hangzott fel. Elcsodálkozott, még a kezét is összecsapta, Hilda meg úgy nevette, hogy még a könnye is kicsordult. Akkor ketten mentek takarítani, mert festés után abban a nagy házban még csak a hálószoba volt rendben. Ott kicsit letörölték a port, kiszellőztettek, akkor látta meg azt a csuda masinát a komódon. Ezen aztán elmerengett fél délelőtt, amíg járt a keze, nem kell sokat töprengeni, ha az ember egész életében csak csuszatol, pucol, öblöget, vikszolja a padlót, veri a szőnyeget, vakargatja az ablakról a rászáradt festékpöttyeket. Ő meg azt csinálta egész életében, 16 alig volt, amikor a vasutas, aki anyjának csapta a szelet, beajánlotta az állomásra. A várótermet söpörte, meg a WC-t próbálta tisztán tartani. Még annyi év elteltével is elfintorodott, mikor azokra az időkre gondolt.
Onnan felkerült a fővárosba, egy nagy irodaházba, a nagynénje adott neki egy ágyat, albérletre nem kellett költenie. Persze cserébe elvárta, hogy a két és fél szobát meg a mellékhelyiségeket is rendben tartsa, ő meg az ura és a pattanásos lányuk attól kezdve egy szalmaszálat se tettek keresztbe.

Tihanyi Lajos: Család (1921), a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona

Bezzeg ha találtak egy szappanfoltot a csempén, már állt a bál, ő meg hetente egyszer a nagylavórban tudott csak tisztálkodni a mosókonyhában. Az irodákban nem volt nehéz a munka, meg voltak gépek, bár az elején alig merte bekapcsolni a nagy porszívót, Jani, az éjszaki portás meg csak mosolygott, és többször is megmutatta, hogy mit kell csinálni. Jóval idősebb volt nála, oldalt kopaszodott, kis pocakja kidomborodott a derékszíj fölött. De nem nevette ki. November vége volt, péntek, estefelé hoztak egy nehéz asztalt, s csak úgy letették a főnöki iroda elé, hogy se be, se ki. Kétségbeesetten tördelte a kezét, hogy most mit csináljon? Jani meg feljött a portásfülkéből, szentségelt egy kicsit, aztán kerített egy ismerőst, és ketten helyére rakták. Neki még soha nem segített senki, fülig vörösödve köszönte meg. Egyszer nagyon fájt a feje, a szél mindig ilyen hatással volt rá, Jani meg a kávéautomatából hozott neki egy pohárnyi langyos löttyöt. Ő sose vett onnan semmit, nem tudta, melyik gombot mikor kell megnyomni, kérdezni meg nem mert. Bizalmatlan volt, félénk, a többiek meg nagyhangúak, ott lógtak, ahol csak tudtak. A mosdóban dohányoztak, néha még alkoholszagot is érzett. Főleg Jolántól félt, ő volt a hangadó, kiosztotta a munkát, a lányok meg kedveskedtek neki bonbonnal, kosárnyi almával, a háta mögött meg elmondták mindennek. Szerencsére nem tűnt fel neki egy olyan szürke kis vidéki egérke, mint ő, aki csak dolgozott, törölt, porszívózott, sikált. Sose késett, betegen is bejött, és inkább később ment el tíz perccel, mint ahogy lejárt a munkaideje. Nagyon meglepte, amikor egy márciusi hajnalon Jani félre húzta a folyosón, elővett egy kis csokor hóvirágot a zsebéből, s megkérte a kezét. Ő meg nézte a lúgtól kimart vörös ujjait, a gumikesztyűtől piros pörsenéses lett és irgalmatlanul viszketett. Ezt a kezet? Nem akarta megsérteni, talán ezért ment hozzá feleségül rögtön azután, hogy nagykorú lett. Elköltözött a nagynénjétől, hű, hogy az milyen rondaságokat kiabált, a zajra mindenki kitódult a körfolyosóra, és szégyenszemre átkutatta a kis bőröndjét is. Jani amikor ezt meghallotta, fel akart menni, hogy megmondja a magáét, de ő nem akarta. Mégis csak családtagok. Anyja persze felutazott, amikor megtudta, mi történt, na meg persze a pénzért. Mert ő minden hónapban rendesen feladta a fizetése felét, hogy legyen az otthoniaknak, hisz anyja egyedül nevelte a kicsiket, neki még volt otthon két kishúga. Apja lelépett, nem mondta, hova megy, aztán nem is hallottak róla. Anyja nem sírt, nem búsult egy percig se utána, neki meg akkor szerzett állást a vasutas. Tudta is ő, hogy amíg négykézláb súrolja a büdös klotyót, anyja rázárja az ajtót a kicsikre, és elmegy táncolni a bakterral?
Az esküvője után nem küldött több pénzt, albérletben szorongtak, minden fillért félre tettek, Jani sóher volt, egy szelet csokit se ehetett, és még a langyos kis kávék is elmaradtak.
Mindig azt mondta, hogy kettőjükért garasoskodnak, s ha egyszer lesz egy kis házuk, minden másképp lesz.
Az anyja egy péntek délután jelent meg az irodában, ő alig ismerte meg. Halványkék kiskosztüm volt rajta, a cipője meg a csatos ridikül egyforma tojáshéjszínű, a titkárnők öltöztek így. Régen mindig kócos haja divatosra vágva, szőke melírral a választéknál. Ő meg csak állt, a lába bedagadt a félretaposott sarkú munkacipőbe, lúgmarta vörös kezéről csöpögött a koszos lé. Az anyja meg lassan végig nézett rajta, és valami olyasmit mondott, hogy na ezért aztán kár volt felköltözni a nagyvárosba, meg hirtelen férjhez is menni. Jani állt az ajtóban, és úgy nézett az anyjára, ahogy őrá még sose. Mint a tegnapi filmben a főhős, amit a főbérlő tévéjén ők is megnézhettek, szép szerelmes volt, csókokkal-öleléssel, de ő olyan fáradt volt, hogy belealudt.

Nem ment férjhez többször, pedig kérték, de neki mindig eszébe jutott Jani, akit két év múlva látott meg, az állomás előtt szállt ki egy nagyon elegáns kocsiból. Az anyja szaladt mellette, de hiába kiabált, nem várta meg, csak ment nagy peckesen. 

Nem szólt semmit, elfordult ettől az elegáns nőtől, és egy pillanatra arra gondolt, hogy becsapta.
Két hónap múlva Jani aláíratta vele a válási papírokat. – Közös megegyezés – magyarázta, és vigyorgott. Késő volt bármit is tenni, amikor kiderült, hogy egy fillér, annyi sincs a közös bankszámlán. A holmiját az ajtó előtt találta, a főbérlő meg szó nélkül elment mellette.
Aznap az irodaházban húzódott meg a raktárban, csepegett a csap, a fertőtlenítő szaga reggelre émelyítően belevette magát az egyetlen jó pulóverébe.
– Húszéves leszek – jutott eszébe. Kiment az állomásra, nézegette a vonatokat, aztán csak úgy találomra kiválasztotta a tízes vágányon állót. Leült egy üres fülkébe, a kalauz nem kért tőle jegyet.
Egy kisvárosban szállt le, bement a forgalmi irodába, és megkérdezte, nincs-e valami munka. Volt.
Nem ment férjhez többször, pedig kérték, de neki mindig eszébe jutott Jani, akit két év múlva látott meg, az állomás előtt szállt ki egy nagyon elegáns kocsiból. Az anyja szaladt mellette, de hiába kiabált, nem várta meg, csak ment nagy peckesen. A bécsi gyorsra szálltak fel, ő megkért egy idős takarítóasszonyt, hogy cseréljenek műszakot, duplán adja vissza. Aztán beadta a felmondását, és elköltözött az ország másik végébe. Egy csendes kis szobát vett ki, és egész délután nézte a hegyeket, előtte sose látta, csak képeken. Az élet eltelt csendesen, nem történt semmi különös. Amikor a nyugdíját intézte, az ügyintéző megkérdezte, hogy milyen a családi állapota. Elnevette magát, és azt mondta, hogy hajadon. Szóval egyedülálló, mondta a hivatalnok komolyan, ő meg bólintott. Igen. Egyedül állok a világban, és legyintett. Néha elvállalt még egy-két napos takarítást, csak úgy, feketén. Hildának azt mondta, gyűjt, lehet, hogy elköltözik, de az nem hitt neki.
A hegyek felől hideg szél fújt, meglibbentette a függönyt, becsukta az ablakot. Feltette a teavizet, és kinyitotta a térképet, s csak úgy találomra, vaktában bökött.
Megnézte a városnevet, és elmosolyodott. Lehet, hogy még nem késő.
Levette a szekrény tetejéről a kis bőröndöt.