2021. december 3., péntek

Az elkallódott távirat

Ha távirati stílusban írtam volna a címet, akár úgy is állhatna itt: Az elkalloedott taavirat, hiszen az effajta stílus jellemzője a rövid, lényegre törő közlés mellett az is, hogy az így megfogalmazott szövegekben eredetileg nem szerepeltek ékezetek, hanem betűkettőzéssel (eekezet), vagy további e-vel jelölték őket (kueloenleges). Talán nem is hatna furcsának sem archaikusnak ez az írásmód az sms, az mms és az e-mail korában, hiszen gyakran látni efféle elgépeléseket, elpötyögéseket. Ma már sokan sietve írnak, rövidítéseket, hangulatjeleket használnak a teljes, kerek mondatok helyett, és olyan mindennapossá váltak a hanyagul, hibásan odavetett félmondatok, hogy egy efféle cím nem is szúrna szemet. Arra meg talán végképp kevesen gondolnának, hogy nem elírás következménye, hanem a táviratokra, azok írásmódjára szeretnék utalni vele. Távirat?! – kapnák fel egyesek a fejüket ezen okot hallva. – Létezik még távirat egyáltalán?

(Illusztráció – Fortepan.hu)

Részben indokolt is lenne ez a kérdés, hiszen gondoljuk csak meg: mi magunk vajon küldünk vagy kapunk sürgönyt? Egyáltalán ismerünk olyan személyt, aki szokott küldeni vagy kapni? Ugye, hogy nem?! Pedig annak ellenére, hogy Európa számos országában, például Ausztriában, Csehországban, Németországban, Hollandiában, Franciaországban és Szlovéniában is megszüntették már e postai szolgáltatást, Szerbiában még küldhető távirat. Magyarországon viszont az idén tavasz óta már nem, ugyanis április 29-én, az utolsó lehetséges feladási napon indította útnak Hernádkak postahivatalának vezetője a legutolsó táviratot Magyarországon. A Magyar Posta e 174 évig élt szolgáltatás megszüntetését azzal indokolta, hogy a sürgöny korszerűtlenné vált, és megcsappant iránta az igény, hiszen míg néhány évtizede évi 28 millió táviratot adtak fel az országban, ez a szám 2020-ra évi 23 ezerre csökkent. Bevallom, ezt a számot nem is tartom annyira kevésnek, hiszen eszerint naponta átlagosan 63-an választották az üzenetküldés ezen formáját, valamicske igény tehát mégiscsak volt rá. Mi több: a híradások szerint amint híre ment, hogy mit tervez a Magyar Posta, megnégyszereződött a sürgönyözők száma. Nyilván sokan nosztalgiából küldtek el egy-egy táviratot, sokan meg az élmény végett: hogy még egyszer éljenek ezzel a lehetőséggel, mielőtt megszüntetik.

Jómagam soha nem küldtem és a múlt hétig nem is kaptam táviratot, így csak hozzávetőleg voltam tisztában a menetével. Különösebben nem is bántam ezt, hiszen a környezetemben a távirat érkezése többnyire baljóslatú eseménynek számított, leginkább rossz hírekről, halálesetekről, családi tragédiákról értesített. Persze örvendetes dolog kapcsán is szokás volt sürgönyözni: gyerekszületés, házasságkötés vagy más efféle apropóján, sőt dísztávirat formájában akár születésnapi gratuláció is célba érhetett viszonylag gyorsan, néhány perc vagy néhány óra alatt, áthidalva a földrészeket.

Esetemben épp a születésnapi gratuláció volt a vízválasztó, azaz ennek köszönhetően estem át múlt héten a „távirat-beavatáson”. Történt ugyanis, hogy egyik nagynéném azzal szeretett volna meglepni, hogy sürgönnyel köszönt a születésnapomon. Fel is adta jókor reggel annak rendje-módja szerint, és izgatottan várta a visszajelzésünket, hiszen okkal sejtette, hogy nem hagyjuk szó nélkül az üdvözlés ezen formáját. Délutánra már legyőzte őt a türelmetlenség, és telefonon érdeklődött, hogy befutott-e az a fránya sürgöny, melynek érkezését a feladástól számított egy órán belül ígérték. Csalódottan vette tudomásul, hogy üres a postaládánk. Én, a meghökkent ünnepelt, kezdetben furcsállva fogadtam az üdvözlés ezen gesztusát, ám amint beleéltem magam, hogy gratulációs sürgöny várományosa vagyok, tűkön ülve lestem a postást. Aki nem jött. Nem és nem. A párommal így estefelé elballagtunk a legközelebbi postára, a sürgönyömet keresve. Ott vállvonogatva adták tudtunkra, hogy Szabadkán csak a központi postahivatal hivatott sürgönyök fogadására, így, ha onnan addig nem kaptuk meg, mondták, valószínűleg már nem is fogjuk. Elképzelhető, hogy gond lehetett a címzéssel, vagy simán csak elkeveredett a sok küldemény között. Beszámoltunk hát az elkallódott táviratról a feladónak, aki másnap reggel ismét feladta az immár módosított üdvözlőszöveget, nem hagyta ugyanis nyugodni, hogy áthúzta számítását a Posta. Ez a második küldemény viszont már célba ért. Igaz, hogy délután futott be, de az még hagyján. Ahogy izgatottan bontogattam életem első táviratát, rossz előérzetem támadt, hiszen minden felirat cirill betűkkel szerepelt a küldeményen. „Na de a magyar nyelven feladott üdvözlet csak nem…” – morfondíroztam, ám a sejtésem beigazolódott, a magyar szöveg cirill átírásban érkezett meg ekképpen: БОЛДОГ СЗУЛИНАПОТ МЕГКЕСВЕ КИВАН НЕНА.

Ez lenne netán a szerbiai Posta innovációja: a meglepetéstáviratot megfejelni egy ráadásmeglepetéssel? Mindenesetre így már több okból is különleges lett az én első sürgönyöm, amelyet nézegetve kínmosoly kíséretében képzeltem el az ügybuzgó postáskisasszonyt, ahogy dekódolni próbálta a számára nyilván kínainak tűnő szöveget. Lám, a sajátos sürgönyhelyesírás nemcsak a távirati stílusban megszokott betűkettőzéssel érhető el! Az elkallódott első távirat esete azonban még piszkálja a fantáziámat. Merem remélni, hogy egy olyan lelkiismeretes (és kíváncsi!) postástól küldték ki kézbesítésre, aki belekukkantott a nyitott borítékba, és miként Örkény István Tóték című tragikomédiájában a postás, aki a legjobb szándékkal manipulálta a sürgönyöket, ő is, látva a borzalmas átírást, „Mit tegyek? Én ezt a sürgönyt összetépem!” felkiáltással megsemmisítette a meglepetéstáviratom alapváltozatát.