2021. november 29., hétfő

A Tisztes Munka (gyász)napja

A minap csörög a telefonom: a szerkesztőm közli velem, hogy október 7-e a tisztes munka világnapja. Ilyen nincs! – bukik ki belőlem akaratlanul. Tisztes munka, vagy világnap? – élcelődik a főnök. Majd utasít, hogy ha nem hiszem, járjak utána.

Nos, valóban létezik ilyen világnap is. A Wikipédia ugyanis arról is tud, amit mi nem is sejtünk: ez egy dedikált nap, amikor a világ összes szakszervezete egységesen kiáll a tisztességes munka és annak értékelése, megítélése mellett – írja az internetes tudástár. Hozzáteszi: „A tisztességes munkának a kormányzati fellépések középpontjában kell állnia a gazdasági növekedés visszaszerzése és az új világgazdaság felépítése érdekében, amely az embereket helyezi előtérbe.” Az összefoglalóból kiderül az is, hogy 2008 óta a világ valamennyi országában szeretnék felhívni a figyelmet „az országokon belüli és az országok közötti, gyakran indokolatlanul jelentős és káros gazdasági és szociális különbségekre”. A cél pedig a nagy fokú egyenlőtlenség felszámolása lenne: ezen a napon a különböző szakszervezetek „felemelik a szavukat a megfelelő munkakörülményekért, a tisztes megélhetést biztosító jövedelmekért és az egyenlőbb, munka alapú megítélés mellett” – olvastam a Wikipédia bölcseletét.

Közben az is átfutott a gondolataimon, hogy régebben nem kellettek világnapok az erkölcsileg megalapozott fogalmak erősítéséhez. A tisztességes munka fogalmát és terhét szüleim figyelemfelkeltés nélkül is jól megtanították velem. Ha becsületesen dolgozol, akkor meg leszel fizetve – hallottam rendszeresen. És a szavak nem csengtek üresen: a mindennapokban példával is alátámasztották jelentőségüket. Amennyiben elvégeztem a feladataimat, jutalmat kaptam. Ha nem, hát a járandóság is elmaradt. A legtöbb esetben természetesen nem pénzzel minősítették a törekvésemet: a dicséret, a választás lehetősége, a kívánságok teljesítése olyan eszközök voltak a szülői kezekben, amelyekkel a további jó munkavégzésre lehetett ösztönözni. Egy idő után viszont már a saját önbecslésem volt az, ami miatt a tőlem telhető legjobbra törekedtem. Fontosak voltak a visszajelzések is, hisz a mai világrendben elsősorban mások elbírálásától függ a munkáért kapott juttatás mértéke. A munkaadók ugyanis előre felállított kategóriák és osztályzások által igyekeznek meghatározni, hogy az alkalmazottak kiválóan, tisztességesen vagy éppen elégtelenül teljesítenek. A szüleim ideális világképében pedig ez alapján osztják a járandóságokat is.

(Illusztráció – Pixabay.com)

A huszonpár éves munkatapasztalatom viszont többször is rácáfolt az öröklött értékrendre. Mi, negyvenesek éltünk meg olyan éveket, amikor a reggel átutalt egy havi fizetésért délután már csak egy kenyeret lehetett venni. Olajért, cukorért álltunk sorba: kétórás várakozás után pedig már annyira leértékelődött a pénztárcába varázsolt dinár, hogy egy rágógumit sem lehetett kifizetni belőle – ha lett volna ilyen csemege az üresen kongó polcokon. Az ifjúságunkat meghatározó háborús években a szüleink is elhallgattak. Már nem hirdették hangos szóval, hogy a befektetett munka arányos a kapott jövedelemmel. Gyorsan meg kellett tanulnunk, hogy a megélhetésért reggeltől estig dolgozni kell. Már senki sem vitatta azt, hogy mi járna. A gyomorgörcsöt okozó kérdés inkább az volt, hogy egyáltalán jut-e. Ezt tapasztaltuk az első munkaéveinkben: számunkra természetessé vált, hogy a túlélésért küzdeni és teljesíteni kell. Mindenáron. Azaz: bármennyiért is.

Jólét híján igénytelen nemzedékként váltunk a gazdaság mozgatórugójává. A negyvenesek számára ugyanis a tisztes munka maximális értékelése egyenlő a minimálbérrel. Értetlenül bámulunk az utánunk jövő nemzedékre, amely nem hajlandó éhbérért gürcölni. Ehelyett inkább csendes passzivitásba vonul, megelégszik a szülői ház gyermekszobájának kényelmével és esze ágában sincs gyermekvállalásról gondolkodni. Miből? – szegezik nekünk a sokszor jogosnak tűnő kérdést. Ők már az a nemzedék, akik végignézték a szüleik eredménytelen küzdelmét. Számukra a tisztes munka már csak egy megfoghatatlan fogalom, amelynek megbecsüléséről csak a nagyapa hadovál.

Ahogyan állambácsi a jólétről. Mert miközben háromezer dinárral növeli a jövő évi minimálbért, addig havonta legalább dupla ennyivel növekszenek az éhbérért dolgozók költségei. A legkisebb fogyasztói kosár értéke ugyanis már most eléri a 40 ezer dinárt országunkban. Amennyiben folytatódik a rohamos drágulás, akkor egyes felmérések szerint 2022-re akár további 3-5 ezer dinárral is emelkedhet a létminimumot meghatározó országos átlag. Így a január elsejétől alkalmazandó 35 ezres minimálbér jövőre már csak alig több mint kétharmadát fedezi majd a lakosok alapvető szükségleteinek.

És ismét szorít a gyomorgörcs. A rángások közepette pedig folyamatosan azt hallgatjuk, hogy „a régió legjobban fejlődő országa vagyunk, ahol jövőre az átlagfizetés 600 euró, azaz több mint 70 ezer dinár lesz”. Az átlagos fogyasztói kosár értéke viszont jelenleg 75 ezer dinár körül mozog országunkban – mondják az ország vezetői. A statisztikák felsorolásából azonban bölcsen kifelejtik a mediális átlagjövedelemről szóló adatot: ez ugyanis azt bizonyítja, hogy az ország lakosságának fele átlag havi 50 ezer dinárért dolgozik. Ebből kénytelen fedezni a 75 ezer dináros költségeket.

Nem csoda hát, hogy a vezetőktől mind többet halljuk: országunk felemelkedéséért munkálkodunk. Az ígéretek Kánaánjában ugyanis nem pénzért dolgozunk, hanem a közösségért. Annak erősödését, fejlődését szolgáljuk. Mert a közösség a megmaradásunk záloga.

Ez utóbbival egyébként (apáinktól átörökölt erkölcsök révén) részben egyet is tudok érteni. Életem folyamán tettekkel is követtem a magasztos eszmét: több civil szervezetben is tevékenykedtem, és számtalanszor fizette meg a jó Isten az elvégzett munkát. Nem bántam, nem bánom. Úgy érzem, hogy gyermekeinkért tettem és teszem. Vagy ahogy mások fogalmaznak: a közösségért. A fennkölt szavak napfényében lengedező nádas mögött azonban egyre többször előbújik lelkemben a varangy: miért szolgáljak olyan közösséget, amely nem csak hogy ellehetetleníti a gyermekeim továbbtanulását, fejlődését, de még a létfenntartását is veszélyezteti?!

Mert 2021 újra gyomorgörcsöt ajándékozott nekünk, negyveneseknek. A bölcsesség kora felé haladva ugyanis egyre jobban azt érezzük, hogy még mindig van mit tanulnunk. Például azt, hogyan kell feladnunk az apáinktól örökölt eszméket. Az utánunk jövő nemzedék hitetlenségébe temetkezve pedig kihirdetjük majd a tisztes munka gyásznapját is. Motiváció híján ugyanis azt is elsajátítjuk, hogyan kell a tisztességtelen bérekkel arányosan dolgozni, azaz tisztességtelen munkát végezni.