2024. április 20., szombat

Visszaút az időben

Rakovszky Zsuzsa: Állapotváltozások

A Magvető Kiadó arra kérte fel Rakovszky Zsuzsát, hogy hetvenedik születésnapja apropóján válogassa ki eddigi életművének legkedvesebb verseit. E jeles alkalomból az Állapotváltozások című gyűjteményes kötetben meg is jelent az általa kiválasztott nyolcvanhárom vers, amelyek a költőnő Jóslatok és határidők, Tovább egy házzal, Fehér-fekete, Egyirányú utca, Visszaút az időben, Fortepan és Történések című, korábbi kiadványaiból származnak. Mivel az alkotásokat maga a szerző rendezte sajtó alá, e válogatáskötet egyfajta önértelmezésnek is tekinthető, hiszen bemutatja Rakovszky Zsuzsa versvilágának alapvető témáit, motívumait, jellegzetességeit, valamint azt a gondolati ívet is, amit a költőnő az 1981 és 2019 közötti évek során verseiben megörökített.

Már az Állapotváltozások kötetcím utal rá, hogy a Rakovszky-költészet sajátos lenyomata a változásoknak, így aligha meglepő, hogy a kötet versei különböző tárgyakon, helyzeteken, benyomásokon keresztül rögzítik, ahogyan az említett időszakban végbement társadalmi, politikai változások hatottak a mindennapjainkra, a gondolkodásunkra és viselkedésünkre. A költőnő úgy helyez egymás mellé eklektikus tárgyi környezetet, családi emlékeket, történelmi tapasztalatokat, hogy az előtérbe kerülő epikus jellegnek köszönhetően a versekben felsejlő bútorok, növények, helyzetek, hangok, tónusok és érzéki benyomások – ahogyan ő maga fogalmaz – „hőskorunk örök félmúltjának”, azaz nemzetünk utóbbi évtizedeinek történetévé állnak össze. A közvetített kulturális utalásoknak és léttapasztalatoknak köszönhetően az alkotások képeslapszerűen örökítenek meg olyan kimerevített múltbéli pillanatokat, mozzanatokat és eseménysorokat, amelyek ugyan Magyarország történelméből származnak, ám a líra általános érvényűvé, univerzálissá nemesíti őket. Ez a hangsúlyos „képiség” valódi képeslapokhoz kötődik a kötet azon versei esetében, amelyek a Fortepan-sorozatból kerültek be a mostani válogatásba. Az ismert archívum régi fényképeiből kiinduló alkotásokban ugyanis hajdani történetek elevenednek meg, örökkévalóságba dermedt alakok jutnak szerephez, „nyelvet kap a létezés megannyi titka”. Ám nemcsak e versek, hanem a kötet többi költeménye esetében is a szerző elsősorban azt kutatja, hogy mi az állandó és mi a változó, mi tűnik el, és mit lehet megőrizni, illetve, hogy hogyan hat valakire egy történelmi helyzet, és az egyén tehet-e valamit e hatás ellen. A múlt a „világon tátongó rés” – vallja, és a költészet eszközeivel igyekszik e rések „befoltozására”.

Rakovszky Zsuzsa további kedvelt témái az érték- és hagyományvesztés, a világ valódiságának kérdése, a rossz és a szenvedés jelenléte, az idő mibenléte, valamint a történelmi események ciklikus ismétlődése, amelynek tükrében az idő nem múlik, csak körbejár: „mintha ami történt, nem bírna az időben / odébbforogni, és csak ismételné önmagát, / mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…” – áll a Kísértetek című versben, majd néhány sorral lejjebb egy gyönyörű költői képpel teszi mindezt hangsúlyosabbá: „nincs múlt idő. A múlt nem múlik el. / Megőrizzük, ahogy a rég leégett / erdők virágporát a tómeder / iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget: / megszűnik és nem tud megszűnni mégse.” Az örök változatlanság a témája a Szozopol című versnek is, amelyben a következőképpen fogalmaz a költő: „a ránk dűlt állandó jelen alatt / cselekmény nincs: csak a pillanat / szórtan villámló aszkézise. / Csak pont, sosem vonás; sosem a lényeg, / sosem a vélemények és remények, / sosem történik semmi se”; s ez az időfelfogás köszön vissza a következő néhány sorból is: „idő s tér csapdájába estem, / lakcímet kaptam, testet és nevet, / időt, hogy ússzam benne, mint folyóban / és körülményeket, hogy meghatározódjam, / s én én legyek.”

Ez a világba-, pontosabban időbevetettség azonban keserű léttapasztalattal párosul, amelyet a Napéjegyenlőség című versben örökít meg a legszemléletesebben: „Mintha csúszdán csúsznék. Ahogy öregszem, / mindig gyorsabban futnak a napok: / az élet ennyi volt csak? Lehetetlen: / fekszem, kelek, főzök, rendet rakok. / A dolgok megtevődnek általam. / De én hol vagyok ebben az egészben? / Akár egy kulcsot: elhagytam magam. / Csak észlelem, hogy vagyok, de nem érzem!” Az önmagát kereső egyén elsősorban a szemlélődés által igyekszik feltérképezni és kiismerni a világot, melynek során „a szem nézete” illetve „az agy képszortírozó munkája” vannak segítségére, és a megismerés aktusa során a látottak illetve a tapasztaltak emlékekké nemesülnek: „átlakom / emlékemmé. Ami szilárd volt, végleges volt, / kitöltött tér – ezentúl élőként élő testbe / épül és időbe” – fogalmazza meg a Tovább egy házzal című költeményben, s e mozzanat a versírás folyamán ismétlődik meg, mikor is a költő a szerzett élményanyagot gyúrja át versekké. Ez az „irodalmi átnemesítés” azonban nemcsak az emlékeket és tapasztalatokat érinti, hanem az idővel való játékot is, hiszen Rakovszky Zsuzsa játékos költészeti megoldással a verseibe foglalt meddő, sötét, habzó, kiürült, szétfolyó időt egy ikonikus alkotásában térré változtatja, mégpedig egyirányú utcává, amelyben „örökké zuhog a jelen”, és „az élet végtelen lakótelep”-én milliónyi lélek szorong, hasonló jellegű problémák, félelmek közepette. Közérzetüket elsősorban a kiszolgáltatottság érzése határozza meg, hiszen a legtöbben elszenvedőként és nem tevékeny sorsalakítóként tekintenek magukra: „s mára időben-térben messze tőlünk / bizonnyal eldőlt már, mi merre dőlünk” – olvashatjuk a Részlet egy lehetséges verses regényből című versben; A hetedik év című alkotásban pedig e tehetetlenség okát az eleve elrendeltségben határozza meg a szerző: „csúszik velünk is lejjebb a világ – / ki bír útjába állni?”.

E léttapasztalat föltételezhetően elsősorban a hit hiányában és a biztonság iránti sóvárgásban keresendő – mindkettő fontos alapélménye a Rakovszky-lírának. A versek tanúsága szerint a mai társadalomban a vallásos hit egyre kisebb szerephez jut, s istenkeresés helyett az emberek másféle kapaszkodók felé fordulnak. A babonákban, a jóslásokban, a virtuális világban való elmerülés támponttalanságra, értékvesztésre utalnak, s ebben a léthelyzetben az egyén nemcsak Istentől és önmagától, hanem a másik embertől is eltávolodik. A társtalanság poklát ábrázolja a kötetzáró, Állapotváltozások című ciklus, amely egyfajta miniatűr verses regényként foglalja össze mindazt, ami Rakovszky Zsuzsa kimagasló költészetében jellemző. Tűpontos helyzetrajzot ad korunkról, amelyben „az idő úgy megy, mintha volna / még”, s amelyben úgy próbálunk sáfárkodni vele, mintha lenne mivel sáfárkodnunk.