2021. december 7., kedd

Lehet még nagyra becsült a tanári hivatás?

Egy három évvel ezelőtti magyarországi kutatásban 200 szakmát rangsoroltak a presztízs alapján. Mint kiderült, a kórházigazgató örvendett a legnagyobb elismertségnek, tiszteletnek, tekintélynek. A második helyre az egyetemi rektor került, a harmadik és negyedik helyen a sebész és a gyermekorvos végzett, az egyetemi oktató az ötödik lett ebben a besorolásban. Az általános- és középiskolai pedagógusok közül a középiskolai magyartanár megítélése volt a legmagasabb, de ez csak a 35. helyhez volt elegendő. Ugyancsak három éve végeztek Szerbiában is egy hasonló felmérést, amelyben az információs technológiával kapcsolatos szakmák, az orvosi hivatás, a mérnöki, építészi munka körözték le az oktatásügyet. Természetesen itt rögtön bejön a képbe az anyagi megbecsültség, mint a presztízs egyik fontos fokmérője. Tavaly a szerbiai iskolák 700 okleveles matematikatanárt kerestek, de az informatika- és az idegen nyelv szakosokból is nagy hiány mutatkozott. Ez nyilvánvaló, hiszen az oktatásügyön kívül lényegesen jobban fizetett, kevesebb napi stresszel járó munkahelyet találnak maguknak a friss diplomások. Sajnos sokan csak kényszerből, jobb híján helyezkednek el iskolában.

Főképp pedagógussztrájkok alkalmával gyakori téma az oktatásügyben dolgozók fizetése, s nem titok, most egy pedagógus 60-70 ezer dinár között keres. Ám ha megnézzük a szerbiai hivatalos statisztikai adatokat, kevés olyan szektor, ágazat van, ahol kisebb az átlagbér, mint az oktatásügyben. Ugyanakkor a több mint százezer fős pedagógustársadalomban a legmagasabb az egyetemi végzettségűek aránya, s a hasonló iskolai végzettséggel másutt dolgozók döntő többsége magasabb fizetéssel rendelkezik, sőt, nagyon gyakran a hároméves középiskolát végzettek bére lekörözi a nyugdíj előtt álló, egyetemi oklevéllel rendelkező tanárokét. Az is igaz, ami közhelynek hat, ám mégis cáfolhatatlan tény: egy ország jövője nagymértékben függ a pedagógusok munkájától, ők alapozzák meg a jövő mérnökeinek, orvosainak, jogászainak, művészeinek, tudósainak és más szakembereinek tudását, ők keltik fel a diákok érdeklődését a matematika, fizika, történelem, irodalom iránt. És ez elismerést, tiszteletet érdemel.

Az oktatásügy elnőiesedett, a gyengébb fizetésért kevesebb férfi vállalja a tanítói, tanári munkát. Ez baj, mert sok anyuka egyedül neveli gyermekét, gyermekeit, és az iskolában – ahol a lány, fiú sok időt tölt – szintén hiányzik a férfi szerepminta, hiszen a tanár a személyiségével, viselkedésével, értékítéletével is nevel.

(Illusztráció – Pixabay.com)

Persze, valljuk be, mi idősebbek nem sírjuk vissza a diákkorunkat, amikor egy-egy (általában) férfi tanárnak eljárt a keze, és kiadós pofonnal, hajcibálással torolta meg a diákcsínyt, nyugtatta le a rendetlenkedőket. Ma már szerencsére tilos a diákot megalázni, fizikailag bántalmazni. Az utóbbi években mintha megfordult volna a kocka, épp az ellenkezőről olvashatunk, és nemcsak szerbiai vagy magyarországi médiumokban, hanem németországi, angliai híradásokban is: a tanuló dühében belerúg a tanárba az egyes osztályzat miatt, illetve ugyanebből az okból kifolyólag a tizenéves szikével szúrja meg a pedagógust. Vagy épp a felbőszült szülő megy be az iskolába a gyerekének gyenge osztályzatot adó pedagógust „kiosztani”, ami folyosói sértegetésbe, fenyegetőzésbe, lökdösésbe torkollik. Honnan értesül a közvélemény arról, mi történik az osztályteremben, a folyosón? Egyszerűen: a szemfüles diákok jóvoltából videó is készül, amely a közösségi oldalak valamelyikén köt ki. Sok szülő névtelenül posztolgat durva hozzászólásokat a közösségi oldalakon, olyasmit, amit nem merne a szemébe mondani az illetőnek, az ritkább, amikor a pedagógussal a fent említett „verbális leszámolásra” sor kerül. A gyerekeik, a mai fiatalok/diákok viszont gyakran órán gátlás nélkül beszólnak a szerintük unalmas, igazságtalan, sokat követelő tanárnak.

Hogyan büntetheti az iskola a rendbontókat, az iskolai viselkedési szabályok megszegőit, a kezelhetetleneket, a tanárral minősíthetetlenül viselkedőket, az iskolatársakat bántalmazókat, a tanárra támadókat? Osztályfőnöki, igazgatói megrovóval, sok-sok beszélgetéssel: tanár, iskolapszichológus, iskolapedagógus foglalkozik az ilyen problémás tanulóval, természetesen a szülőket behívatják, ma már akár iskolai közhasznú munka (udvartakarítás) lehet a büntetés, és végső esetben marad a más iskolába való átíratás, a rendőrségi feljelentés. Ez utóbbiak ritkák, hiszen az iskolavezetés általában félti az iskola hírnevét.

Nagyon nehéz ma szülőnek, tanárnak, diáknak lenni. Úgy tűnik, az utóbbi évtizedekben frontvonalak épültek ki a szülők és az iskola között és ennek a két ellentétes oldalán állnak, pedig a legszorosabban együtt kellene működniük a gyermek érdekében. Sok szülő eleve ellenségesen viszonyul a tanárhoz, „aki visszaél a pozíciójával, holott azért gyakran megkérdőjelezhető a viszonyulása, a döntése”, a tanár meg sokszor nem veszi komolyan, nem tekinti partnernek a szülőt, „aki beleszól dolgokba, bírál, holott az otthoni nevelése komoly kívánnivalókat hagy maga után”. Ez két, a napokban hallott vélemény a frontvonal két oldaláról. Elismerem, nem könnyű elásni a csatabárdot.

Ön szerint hogyan lehetne visszaállítani a pedagógusi hivatás presztízsét?

A tanítók és a tanárok jogainak visszaállításával – 19%

A diákok tisztelettudó magatartásra nevelésével – 19%

A szülők szemléletmódjának megváltoztatásával – 16%

A jelenlegieknél magasabb bérek szavatolásával – 17%

Attól tartok, minden ilyen jellegű törekvés hiábavaló – 29%

Hogyan lehetne visszaállítani a tanári pálya presztízsét? Lehet-e még? A finn oktatási modell lehetne a megoldás. Az észak-európai országban a pedagógusi hivatást nagyra becsüli a társadalom. A szülők megbíznak a tanár tudásában, szakértelmében. Ehhez hozzájárul a megfelelő bérezés, az, hogy a tanári szakokra többszörös a túljelentkezés (egyes esetekben akár harmincszoros is), éppen ezért többkörös felvételi eljárásban választják ki a legalkalmasabbakat, nemcsak a tudásuk, hanem a személyiségjegyeik alapján is, ahol az együttműködésre való alkalmasságukat, a problémamegoldó képességüket, az empátiájukat is mérik. Akik bejutottak, már az első évtől rengeteg szakmai gyakorlaton vesznek részt, a tanulmányaik egyharmadát ez teszi ki. Ahhoz, hogy ilyen iskolába járjanak a mi diákjaink is, a társadalom hozzáállásának, az emberek mentalitásának megváltoztatásához is szükség lenne, és ahogy a finn oktatási rendszer sikerének jó ismerői állítják: időre. A finneknek harminc év kellett ahhoz, hogy övéké legyen a világ egyik legjobb oktatási rendszere.