2021. december 6., hétfő
Tollrajztanár

Fejtegetések ideje

„Kezdettől azt az egy épületet szerettem volna megépíteni, amely az emberiség kezdete előtt már állt.” (Makovecz Imre, 2002-ben)

Sic transit gloria mundi. Vagyis: Így múlik el a világ dicsősége. Minden elmúlik, majd feledésbe merül, és mégis az egykori létezések jelei/nyomai néhanapján feltárulnak. Semmi sem múlik el nyomtalanul. Folyton a régmúlt titkait fürkésszük, a ködbe veszett nyomokat követjük. Romok által ismerjük meg a mondást. Egyszerre vagyunk múltba révedő fejtegetők és újkori felfedezők.

Élményépítészet

a) A már emlegetett törökországi, délkelet-anatóliai Göbekli Tepe Krisztus előtti időkben, a 10–12. században megépült, kiterjedt kaptárszerű építményeiről úgy hisszük, hogy kultikus célokat szolgáló épületkomplexumok. A legújabb elemzések szerint az építményekben tartóoszlopként szolgáló hatalmas megalitoszlopok faragott állatos ábrái nem csupán a totemizmus figuratív jelképei. Meglepő, de egyben azonosítható égi jeleket, csillagjegyeket, zodiákust ábrázolnak. Úgy tűnik, hogy építői többet tudtak, mint amennyit mi sejtünk róluk.

b) Egészen más kultúrához tartozott, jóval későbbi a Krisztus előtt mintegy másfél ezer évvel létesített/létrehozott bronzkori, Szardínia szigetén feltárt, tömegesen előforduló kúpszerű kőtornyok mágikus rendszere. Majd hétezer fellelt, egyformára sikerített építmény! Kötőanyag nélkül felhúzott és összeforgatott formás sziklákból, kövekből emelt épületek: nurághinak nevezik őket. Ezen építmények barlangszerűek, „belső üregesek”, több méter mélyre visznek a föld alá, és szinte mindegyik alján rejtve víznyerő kút is volt. Talán soha nem fogjuk megtudni, hogyan élhettek ilyenekben. Építményeik védelmi rendszerként szolgáló katonai őrhelyek, védhető lakok vagy lakóházak voltak?

c) A huszadik században a hagyományos népi és történelmi, ihletett, stilizált növényi és állati motívumokat nyaláboló organikus formáiból születtek újjá azok a templomok, közösségi porták vagy parasztházak, amelyekben mindig jutott hely egy kis elkülönített szentélynek. Ezen tulajdonságok azonban a rétegelt modernizációs folyamatok hatására már-már veszendőbe mentek. Ősi formakincsünket mentették meg az enyészettől a hagyománytisztelő építőművészek. Visszahozták nekünk a hajdani kedvesen dekoratív épületformákat. Kós Károly nyomdokain haladva a letisztult et(n)ikai, esztétikai és funkcionális egyvelegből felépítették a szemnek és léleknek egyaránt ünnepélyes, a honfoglalás(ok) korába vagy még előbbre visszanyúló élményépítészetet. Medgyaszay István, Makovecz Imre (tanítványai Zsigmond Attila és Turi György), Csete György és számos követője alkotásairól elsősorban az juthat az eszünkbe, vajon mi lehet a közös a három egymástól távoli korszak eltérő, mégis egymásra emlékeztető formarendszerben. A megfejtetlen ősi és a mai modern, más felfogású, nem mindig/nem teljesen érthető funkcionalitás íratlan szabályzataiban.

A valahai életszabályok szigorúan igazodtak a természet működéséhez. Egykor megfigyelték és sokkal inkább tiszteletben tartották az univerzum törvényeit és a felettébb vad természet kegyetlen törvényszerűségeit. Az ősök a még kezdetlegesen megszervezett közösségekben az éltető természetet Nap-imádó gyermekeként élték meg. Úgy az alapvető biológiai, mint a lelki szükségleteiket. Megelégedtek az alapvető kényelmi funkciók megteremtésével elért életminőséggel, de titkon már a szépet szomjúhozó lélek állapotváltásaival voltak elfoglalva. Ezért szívós következetességgel, eredményesen fejlesztették a leleményes építkező hajlamukat. Őseink ekkorra már az esztétikumot megteremtő szellemi nagyság, a magas szintű vizuális élményszerzés szolgálatában álltak. Alkotói készségük bontogatásában még évezredeken át jeleskedtek.

Kisistenek kora

A haladási igény mai felvilágosult, látszólag magabiztos értelmiségije felsőbbrendűségének tudatában szinte már csak a kényelmi igényeket kielégítő, különcködő funkcionális esztétikát követi. Bár őseinél sokkal fejlettebbnek érzi magát, valahogy mégis a lelki ínség kínozza. Már nem hódol a közösségi szokásoknak, nem követ rítusokat, cseppet sem igazodik a természet akaratához, és nem követi az ősi tudást, vagyis a csillagabrosz mindenkihez szóló naiv/kedves igazmozgó mítoszait, égi vándor-történeteit. Elfeledkezett a réges-régi lakóépületek „szentély-jellegéről” is. Mára a közösségi összetart(oz)ás helyett atomizálódott, heterogén kis csoportokba szakadt. Stilizált gondolkodásmódjából adódóan eltérő stílusrendszerekkel tette változatos/kaotikussá az egyetemes kultúrát. Jellegtelenné, kakofonikussá, izgága sokféleséggé. Jelenleg is leginkább az egyedivé formálásokkal foglalkozik.

A modern ember valahogy mindig különlegesnek, teremtő kisistennek gondolja magát. Az egymás mellett megférő, de jócskán eltérő esztétikai elméletekkel teletűzdelt, egységképet rontó, torzító hatása azonban csak látszólagos előbbre jutás. A sokféle szemléletmód előbb vagy utóbb összetűzésbe kerül. A legnagyobb baj, hogy eredményei egymást kiszorítani, semlegesíteni igyekeznek, emiatt gyakran lelketlenné, profánná válnak.

Való igaz, hogy régen istenek, istenségek nélkül az ember semmire sem ment. Értelemszerűen a valahai építészeti logika alapján pontosan beazonosíthatóak az egymást követő vagy talán egymás tőszomszédságában élő különálló magaskultúrák. Tudomásul kell vennünk, hogy ezen beazonosítható kultúrák nemcsak az életvitelen, hanem a hagyományokon és a szellemi örökségeken alapultak. Fontos közvetlen élettani hatással bírtak a vallási elképzelések is, mert az erős vallásosság jelen volt minden korban. Ebből adódóan nyilvánvaló az őskori és az ókori kultúrák funkcionális épületeinek rangja, de még a lakóházai is rendelkeztek házioltárokkal. Rengeteg olyan fülét találtak bennük, amelyek minden valószínűség szerint szobaszentélyként működtek. Az egykori lakókat házistenek óvták, védelmezték. A házi szentek jelenléte biztosítva volt minden valamirevaló lakóházban.

Az alkotó a Teremtő munkatársa?

Őseink jól tudták, hogy a materiális és a szellemi világ találkozásából épül fel a mikrokozmosz, mely kicsinyített mása, paránya, aprócska modellje egy végtelenül hatalmas teremtett egésznek. A benne otthonra lelő, tudatosan alkotó lelkes emberi lény pedig csupán bolygó idege a világmindenségnek.

A történelmi nyomokból leolvashatjuk, hogy a múltbeli művészek alázattal alkottak: és nem is teljesen szabadon. Mindig uradalmi diktátummal alkottak. Majd a megrendelők irányították, és ha nem, akkor isteni befolyásoltsággal alkottak, mert szellemi készségük tudatában és ábrázoló képességük által a közösségalkotó ember istenkeresésében vállaltak nagy szerepet. Valójában ők vizualizálták, szentesítették és hitelesítették az időszerű istenképet, mely évezredek óta formálódott, fejlődött, és nagy átalakulásokon ment át. Mégis, mindenképpen az adott kor közösségi igényeihez igazodott. Mígnem napjainkra a globalizálódó világhoz csatlakozott. Ugyane miatt nagymértékben elfojtotta magában, majd lassacskán elhagyta a szent misztikum iránti szenvedélyét.

Azt látjuk, hogy a ma művésze egyre kevésbé alázatos. Felvilágosultnak hiszi, és nagy gondolkodónak vallja magát. Ugyanakkor határozatlan, szkeptikus, tétova és hitehagyott lett. Már nem a teremtőjéhez fohászkodik. Nem általa törekszik a hitelességre. Sokszor csak az ezerarcú Mammonban, a pénz uralmában hisz. No meg a következetlen és kötelezettségek nélküli önkifejezésben.