2021. december 7., kedd

A tömegmédia áldozata

A szegedi vonatállomáson állok. Budapestre mennék, de a járatom sehol sem látom. Az idő borús, és kísérteties csend van, akár egy horrorfilm valamelyik ijesztő jelenete előtt. Körülnézek. Az állomás teljesen üres. Sehol egy lélek. Előveszem hát a telefonom, megnézem, mi történhetett. A MÁV hivatalos oldalának kezdőlapján az alábbi nagybetűs szöveg tűnik fel a szemem előtt: „A járvány miatt megváltozott a menetrend”. Szomorúan veszem hát tudomásul, hogy közel egy órát kell még várakoznom. Utálok ily módon vesztegelni, de a sors fintora, hogy amikor rákényszerülök, szinte mindig történik velem/körülöttem valami izgalmas esemény. Leülök hát a megállóban egy sárgára festett, kopott padra. Reggel óta nem ettem semmit, szóval kihasználom a nem várt időbőséget. Előveszem a táskámból a még reggel, álmosan elkészített ebédemet, közben megjelenik két fiatalember. Leülnek a szomszédos padra, s egyszer csak vitatkozni kezdenek valamilyen tananyag részletein. A beszélgetésből kiderül: egyetemisták. Na, legalább hallok valami okosat, gyorsabban múlik az idő – merül fel bennem a gondolat. Amíg elfogyasztom a kaját, a fickók Sigmund Freud pszichoanalitikus iskolájától eljutnak egész a Maslow-piramisig, majd a tőlem távolabb ülő fiatalember felteszi a másiknak az év talán leggyakrabban hallott kérdését:

– Hej, te amúgy beoltattad magad?

– Igen – válaszol neki a másik. Síri csend van, így hát odanézek. A kérdést intéző fickó tátott szájjal néz az ismerősére, mintha az legalább egy gyilkosságot vallott volna be neki. Csodálkozik, majd végül megszólal. Elmondja, hogy ez szerinte hatalmas felelőtlenség. Ismét parázs kis vita alakul ki közöttük, hiszen a másik fickó is ugyanezt szajkózza. Én közben csak mosolygok. Az oltást ellenző fickó váratlanul, akár a tűzből kipattanó parázs, felugrik a padról, majd megindul felém. Kölcsönkéri tőlem a fém evőeszközt. Odaadom neki. Emelt hangon elkezdi magyarázni a kollégájának, hogy ő a világ legnagyobb videómegosztó felületén látott egy felvételt, amelyben egy orvos elmagyarázta, hogy hogyan lehet az oltott embereken megnézni, hogy ültettek-e beléjük mikrocsipet a vakcinán keresztül.

– Most megmutatom neked. Jól kiszúrtál magaddal. Vesd le a kabátod, és húzd fel a felsőd ujját – mondja emelt hangon. A haverja mosolyogva követi az utasításait. Ráteszi a tőlem csórt evőeszközt a karjára, s mondja, hogy most el fogja engedni, és meglátja majd, hogy az ott marad, mert a mikrocsipben mágnes van. Nem így történik. Az evőeszköz leesik a földre. A másik fickó nevetni kezd, én is csak mosolygok. Közben elmúlik az idő. Megérkezik a vonat. Felszállok, leülök egy kabinba, s a történteken töprengek. Hogy tud valaki egy ilyen badarságot elhinni? – merül fel bennem a gondolat. Mikrocsip… Mindannyiunknál van mikrocsip, még fizetünk is érte. Nem is keveset. Mindenhová magunkkal visszük. Még mikrofon, illetve csúcstechnológiás kamera is van rajta. Ezen az eszközön olvasunk híreket, kommunikálunk embertársainkkal, nézünk árukat, videókat, filmeket és minden mást, ami éppen szembejön velünk. A tevékenységünkből kinyert adatokból a zsebünkben hordott mikrocsip jobban ismer minket, mint mi saját magunkat. Miért lenne szükség arra, hogy valaki ezt vakcina formájában a bőrünk alá juttassa? A fickó a huszonegyedik századi tömegmédia áldozata. Mai túlpörgetett médiarendszerünkben ugyanis bárki hozhat létre tartalmat, s a hitelesség kedvéért egy videó erejéig mérnöknek, orvosnak, sebésznek, tudósnak is mondhatja magát. Ráadásul mindenféle következmény nélkül…