2021. november 28., vasárnap
INTERJÚ

A szülésről másként

Beszélgetés Dézsi Réka dúlával

A szülővé válás rendkívül összetett folyamat. A gyereket váró pár dinamikája megváltozik, mindketten felkészülnek a szülői létre. A nő testében rengeteg folyamat megy végbe, hisz egy új életet hordoz a szíve alatt, anya válik belőle.

A férfiból pedig apa lesz. Ahány pár, annyiféleképpen tervezi a szülést. A szabad információáradatnak köszönhetően temérdek opcióval ismerkedhetnek meg az emberek. Manapság megnőtt a szerepük a dúláknak is, azaz azoknak a segítőknek, akik a vajúdás és a szülés alatt a szülő nő kényelmével, fájdalmának enyhítésével foglalkoznak, és egyre keresettebb az általuk nyújtott szolgáltatás.

Változóban van a nők és a férfiak szüléshez való hozzáállása: a szülők gyakran együtt akarják megélni a baba világrajövetelének pillanatát, előzetesen tájékozódnak a lehetőségeikről, és egyre tudatosabban választanak kórházat és orvost.

A szülés és a szülési fájdalom megéléséhez kapcsolódó változásokról Dézsi Réka dúlát, dúlatrénert kérdeztük.

Manapság honnan tájékozódik egy nő a szülésről?
– A mostani fiatalság már kevésbé a hagyományokból, és egyre inkább a friss információkból próbál keresni valami kapaszkodót. Ez azt jelenti, hogy különböző fórumokat keresnek meg, újságcikkekből, internetes felületekről tájékozódnak. Sajnos nagyon sok a téves és felhígított információ, ahogy a félelem alapú információátadás is. Ebből sajnos nem a megfelelő információ jut el hozzájuk, hanem a saját félelmeiket és elvárásaikat erősítik. Nagyrészt az interneten keresik a lányok és a fiatal asszonyok a válaszaikat. Természetesen van lehetőség különböző képzéseken részt venni, asszonyokkal találkozni, dúlákat keresni, szülésfelkészítőkre járni. Ezeket általában akkor veszik igénybe, amikor már várandósok. Tehát a várandósság előtt többnyire az interneten keresgélnek, keresik az infókat.

Mi a tapasztalatod azon a téren, hogy mennyire tájékozottak a terhes nők a dúlákkal kapcsolatban?
– Van ilyen is, meg olyan is. Van egy reményt keltő, tudatos réteg, akik a várandósságuk kapcsán tökéletesen fel akarnak készülni, meg akarnak tenni mindent, amit tehetnek azért, hogy úgy történjen a szülés, ahogy ők szeretnék. Emellett van az a réteg, amelyik teljesen elutasítja ezt a fajta információszerzést, felkészülést, és úgy vannak vele, hogy anyám is megszült, én is meg fogok szülni, majd túl leszünk rajta valahogy. Nem tudom, hogy hány százalékban tartoznak a nők egyik vagy a másik csoportba, de az biztos, hogy mind a kettő jelen van most is a társadalomban.

Azt írtad a blogodon, hogy „a fájdalom nem feltétlenül szenvedés". A magyar kultúrában ez a két dolog nagyon összekapcsolódik. Lehet-e valóban különválasztani a kettőt?
– Igen, merthogy a fájdalom azt jelenti, hogy van egy érzés a testemben, ami keresi a figyelmemet. A szenvedés által azonban kívülről próbálom a figyelmet magamra terelni. Tehát hogyha megadom magamnak a figyelmet és a fájdalomra fókuszálok, akkor az már nem szenvedés, hanem én saját magam megtanulom a saját dolgaimat megélni. Mi, magyarok szeretünk szenvedni, de valljuk be, hogy a szenvedés, ami a mi virtusunkban benne van, nem feltétlen az önpusztítást jelenti. Akár az irodalmat, akár a mulatozást, akár a nótáinkat vesszük, a szenvedésben benne van, hogy a fájdalomnak van gyümölcse a végén. Tehát van egy eredmény, amit szeretnénk elérni a fájdalmon keresztül. A puszta szenvedésnek nincs oka, meg nincs hozadéka sem. Tehát elszenvedgetünk kicsit, belekerülünk egy lefele húzó, depresszív állapotba. A fájdalmat azért nem tartom szenvedésnek, mert csak döntés kérdése, hogy a fájdalmat szenvedésként vagy gyönyörként éljük-e meg. Ha úgy döntök, hogy igen, ez fáj, de közben tudom azt, hogy ez a fájdalom engem kisegít a veremből, akkor ez már előrevetít egy pozitív kimenetelt. Hogyha tudom azt, hogy igen, ez nekem fáj, de ettől a fájdalomtól érkezik meg a gyerekem, akkor nem kerülök bele a lefelé húzó spirálba, hanem azt élem meg, hogy mennyire jó, hogy minden egyes kontrakció közelebb hozza hozzám a kisbabámat. Hogyha azt látom, hogy ez a fájdalom az életem legnemesebb tisztítótüze, akkor azt mondom, hogy „Úristen, de fantasztikus, hogy ezt megtapasztalhatom!" És hogyha megtanulok együttműködni a fájdalommal, és ellazítom a testemet, akkor rájövök arra, hogy ez a fájdalom nem is fáj, hanem egyfajta gyönyörérzést generál a testemben, és ebben a gyönyörben születik meg a gyermekem, ugyanúgy, ahogy ebben a gyönyörben fogant meg annak idején. Abban a pillanatban más keretet kap a fájdalom. Már nem szenvedek, hanem erőt adok magamnak a fájdalmon keresztül.

Tapasztalataid szerint a médiában történik változás a szüléssel mint élménnyel kapcsolatban?
– Igen, viszont a dinamika nem változik. A szülés nagyon fáj, megéljük és örülünk neki. Én inkább ezt a sorrendet állítanám fel. Egyre több olyan cikk jelenik meg, hogy az utolsó pillanatban estek be a terhes anyukák a kórházba, annyira gyors volt a folyamat, vagy hogy a nő orgazmust élt meg a szülése kapcsán, gyönyörérzéssel érkezett meg a gyerek. Egy csomó olyan pluszinformáció jelenik meg már a médiában, amit évekkel ezelőtt, amikor mi kezdtünk dúlasággal, szüléssel foglalkozni, kimondani is nehéz volt. Most nagyon könnyű úgy beszélni akár a médiában is, hogy a szülés egy önismereti út részeként jelenjen meg, ami pluszlehetőséget ad a nőnek a fejlődésre. Ezt tizenöt évvel ezelőtt még óvatosan tudtuk csak megfogalmazni, és nagyon cenzúrázva. Most sokkal szabadabb a hozzáállás a szüléshez.

Mit gondolsz a férfiak szerepéről, hogyan változik, vagy változik-e egyáltalán?
– Valójában a férfinak most is, mint ötezer évvel ezelőtt, az alapvető feladata az, hogy biztonságos közeget teremtsen a feleségének, amiben ő meg tud nyílni, meg tud szülni. Ez az elsődleges férfiszerep. Ami változott, az ennek a kerete. Míg ötezer évvel ezelőtt azért kellett védeni az asszonyt, hogy ne támadja meg a vadállat, és ne tépje szét, addig most arra kell odafigyelni, hogy az anya érzelmileg biztonságban érezze magát. Ez a szerep lehet az apáé, ha felkészül arra, hogy nem a tevőleges jelenlétével tud a legtöbbet segíteni, hanem az emocionális jelenléttel. A saját gyengédségével, a saját érzelmeivel. Azt szoktam mondani az édesapáknak, hogy úgy szeressék a feleségüket a szülésük alatt, mint még soha azelőtt. Legyenek annyira romantikusak és udvaroljanak annyira, amennyire csak bírnak, mert azzal tudják a szülő nő hormonális háztartását annyira felerősíteni, hogy könnyedén vegye az akadályokat, ami a saját belső szervezetében és belső hormonális rendszerében zajlik. És hogyha ez megtörténik, akkor könnyű összeolvadni egymással. Az édesapa ott van, amikor a gyerek megfogan, lehetőség szerint ott van, amikor megindul a szülés, kíséri a várandósságot, és remélhetőleg végigkíséri a gyermek első húsz, huszonöt évét, amit otthon tölt. Tehát nagyon fontos szerepe van a szülésben.

Azt is el kell mondani, hogy ha az édesapának félelmei és aggodalmai vannak, akkor keressenek valakit, aki őt helyettesíti a szülőszobában, mert a félelmeknek ott nincs helyük. Én azt tapasztalom, hogy azoknál a szüléseknél, ahol a dúla és az apa is jelen van, az édesapa sokkal magabiztosabb, mert van egy asszony, akiben megbízik, aki tudja, hogy miről beszél, és aki tud neki tanácsot adni, el tudja mondani, hogy figyelj, most inkább a csípőjét masszírozd, mert az most jobban esik neki, vagy most inkább adjunk neki egy pohár vizet, vagy inkább kísérd ki a párodat WC-re. Így az apa tudja, hogy mit kell csinálnia, és nem bizonytalanságban tipródik. Ez sokat segít neki.

A nők életében helyük van a férfiaknak. Ugyanúgy az egységet szeretnénk megélni, az a fontos, hogy a férfi és a nő a szülőszobában és azon kívül is egy egységet alkosson. A magánéletben is az a fontos, hogy a férfiak és a nők összekapcsolódjanak egymással, és tudjanak együtt élni, együtt mozogni, együtt szülni és gyereket várni, mindent együtt csinálni, merthogy arra van szükség, hogy ne versengés legyen a férfi és nő közt, hanem összefogás. Ha összefogás van, akkor a családok is sokkal könnyebben és boldogabban fognak fejlődni, és ekkor a kisbabák is sokkal boldogabban fognak megérkezni, és velünk tölteni az életüket.