2021. november 28., vasárnap

Dudaszó

Kicsi volt még a házban a három Nagy gyerek a nyárutón, amikor először hallották a dudaszót. Este kilenc óra volt. Pontban kilenc, amikor megszólalt a duda. Mindnyájan, a szülők is, riadtan, csodálkozva is, és erősen figyeltek. Úgy tűnt nekik, mintha valahol a házban szólna az öblös hang. De bárhova nyitottak be, nem láttak semmit, nem láttak senkit. S bár nem volt félős ember a termetes Nagy Károly, pillanatokra visszatartotta lélegzetét és mozdulatát is, mielőtt megnyitotta volna az ajtót, hogy kimenjen a gangra, onnan meg a szabadba lépjen, széttekinteni körül a sötét és tágas ürességbe, látna-e valakit, valamit. De csak a csillagtalan eget láthatta, meg a közelebbi-távolabbi, fák védelmében álló tanyák fölsejlő fekete tömbjeit.

A duda meg kitartóan szólt időnként, tovább is. Pont este kilenckor. Javasolták Nagy Károlyéknak, csörgessenek aprópénzt, hátha annak a hangja elűzi a szellemet vagy kísértetet.

Rázogatták hát pléhdobozban, bögrében is a már érvénytelen, Szent Antalnak se valót az udvart járva oda-vissza, s a tanyát kerülve is. Nem segített az.

– Keressetek bíbájost, Károly –, adta valaki az újabb tanácsot.

S hozták valahonnan kocsin, Birikét. Görnyedt hátú, tán százon is túli vénasszony volt ez a Birike. Nem firtatta senki a korát, de szólítani így kellett, amikor a segítségét kérték. Fázós volt már, fekete nagykendő rajta, háromszögbe hajtva; kicsi batyu nála, csücsökre kötött kendő. Bevezették, az asztalhoz ültették, de inkább csipegetett mint evett; ivott is, aztán köcsög vizet kért. Akkor megoldotta kendője csücskét kis szentöltvizes üvegért, s öntött abból keveset a köcsögbe. Utána három ujjhegyével háromszor vett és szórt morzsolgatva valamilyen gizgaztörmeléket a köcsögbe, majd valamilyen porokból keveset, aztán meg kis csomóba fogott, hosszú rozmaringszálakat vett ki a kendőből. Azokból lett a szentölő, szárukkal fölfelé dugva a köcsögbe.

Birike mondta, hogy ne menjen utána senki, ne is kísérje majd lesve, és indult az udvarra. Hintett olykor a rozmaringköteggel a vízből mindkét oldalra és a háta mögé is a földre, hol az egyik, hol a másik vállán át, közben seppegett, motyogott hangtalanul mozgó szájával. Áldásimát-e a házra és népére, átkot-e ismeretlen rontó szellemre, csak ő maga tudta.

Miután megkerülte a tanyát is Birike – kicsit megfáradt belé –, megint leültették. Csak inni kért, és aztán kíváncsian kérdezgették a dudálásról. Mihaszna szellem akar nektëk ártani, gyerëkeim, mondta. Csak az, szellem lëhet, mer akarmi erőst humtam lë jártomba szëmem néha, së embër, së állat formáját nem láttam. Pedig olyan szëmmel azt is látok, amit kívülem tán senki más. Várni köll gyerëkëk, efüstöl az innen, hamarosan. Mëgláttyátok.

És csakugyan, egész hétig, nyolc-tíz napig is nyugalom volt a házban, nem szólalt meg a duda. De aztán egyik este, csak belefújt valaki, pontosan kilenc órakor. Nagy Károly erre csak ennyit mondott: Birike tudománya is... ütetnyi tapló.

– Pap köll ide, Károly, mëg ima. Vastag tömjénfüst, szentőttvízze.

Šefčić Melinda: Elhagyott tanya

Ezt nem kocsmás valaki, hanem a zsolozsmás Balázs, a Nógrádi vélte. Papot is hív, ha akarják a házban. Imádkozni itt ő, meg a Társulatból Nacsa Mári, Papdi Julcsa, Módra Mári.

– Jó lësz, Balázs bácsi. Annyit tán csak tunnak kentëk is, mint Birike.

 A névre fölkapta Balázs a fejit.

 – Nem hogy vót itt az a kétrét görnyedt vén vajákos?

– Javasóták. Nyugtot szeretnénk mán, oszt híttuk hát.

 – Hanem, tudd, Károly, a papér kocsiva köll maj mënni. Amikó hozod, fővëszëd útba a lányokat is. (Ezen sunyin összenevettek.) Nem messze vannak ëgymástú. Eférnek a kocsin, oszt lësz legalább idejük mëgbeszéni a ki, mit, hogy.

Két hetet kellett várni jöttükre, mert csak a pap munkájához lehetett az igazodás.             

Amikor érkeztek, a gang előtt már várta őket a gazdasszony, a kíváncsi gyerekek, meg öreg Nógrádi. Nagy Károly a földről már, elsőnek a pap lépéseire figyelt a hágcsónál, aztán segítették le a most is feketébe öltözött varjú szentháromságot.

A gonosz űzése úgy indult, hogy Sándor pap megigazgatta ruháját, megálltak a fölsorakozottak előtt Balázzsal, az atya megáldotta őket egy-egy szentelt ostyával, közben mondott halkan valamit minden ostya után, és ujjaival kis keresztet írt az áldozó arca felé.

Ez után, kis processzióféle kezdődött. Ehhez is sorba állt mindenki. Az élen a pap és a ministránssá lett Balázs. Ő a szentöltvíztartóval, mellette a pap a már illatozó füstölővel. Utánuk állt föl a háromtagú ének- és ima kar; középhelyen Papdi Julcsa. Aztán a három gyerek a sorban, leghátul meg az anya és az apa, akik így a gyerekek fegyelmezői is lettek.

A pap füstölővel tett kis mozdulata volt a jel az indulásra. A gangon és a konyhán át a kamrába mentek. Elsőnek Balázs lépett be, hintett a szentölőből két oldalra, aztán kijött, és félreállt. Utána a plébános megtömjénezte az éléstárat, és ő is kilépett a konyhába. Közben a három vénség végig imádkozott, körösztöket vetve magára. A kamrába ők csak bekukkantottak, abbahagyták az imát, és odaálltak a többiekhez.

– Hívő testvéreim, hát itt semmilyen kísértetet nem találtunk – mondta mosolyogva a pap –, de bejárjuk az egész tanyát, hogy majd bizonyossággal mehessünk el innen.

– Most a szobát – mondta, és a nyitott ajtóra mutatott Nagy Károly.

Oda is a szentöltvizes Balázs ment be elsőnek. Miután meghintette a szobát és külön a két ágyat, akkor indult Sándor pap a füstölővel és mondta, hogy kövesse mindenki. Meg is telt velük a szoba. A pap kezdte körbejárni, kis mozdulatokkal himbálva a füstölőt. Az ágyak alá is füstölt, két külön kis lendítést végezve oda. A gyerekekét se hagyta ki, amelynek deszkái egyik végükkel a padkára feküdtek, a másik végük meg elért a kemence faláig.

A vénasszonyok itt is folytonosan imádkoztak halkan, és sűrűn vetettek magukra keresztet. Az egyik után, egyszerre szólaltak meg, a plafonra emelt tekintettel:

 – Űzd, Urunk, a Gonoszt, űzd ki ebből a hajlékból! Űzd a Gonoszt, Urunk! Űzd messzire innen, helyet sehol ne találjon! Űzd, jó Urunk!

Itt a három vén kis pihenőt tartott; abbahagyták az imát is. Mindenki a konyhában volt már. Amikor teljes lett a csönd, Balázs először a sporhetra szentelt a vizéből, aztán meg a konyha négy sarka felé. S így a plébános is a füstölővel. Amikor a három öregasszony itt hangosan rövid imába fogott, Balázs értette, hogy indulnia kell a gangba. Indult is, és mindenki a nyomába. Balázs az ajtótól előbb az egyik, aztán a másik irányba lépett el néhányat, és onnan hintett a szentöltvízből a gang két vége felé, az újra megszólaló kórus imájának kíséretében. Így a plébános is, csak ő végigjárta a füstölővel a gangot, maga mögött a zsolozsmázókkal.     

Balázs a disznóól felé haladva is szentelt néhányszor, a pap füstölt vékonyan, az imát abbahagyták mögötte, nehogy megriadjon se a koca, se a hízó az elválasztott akolban. Az alig beemelt füstölőtől mégis bemenekültek az ólba. A koca röffenve néhányat.     

Az istállóban mindenki a fal mellé húzódott, és ott már imádkozhattak az asszonyok. A fejőstehén nem tagadta meg a nevét, jámborul, rövidet bődülve nézte a szokatlan sokaságot, a kanca meg fülét hegyezve fordult arra, s csapott a farkával. A tömjénfüst illatára orrlikai kitágultak. Nyugtalan lett a ló.      

A processzió innen úgy ment tovább, mintha az udvar jeltelen határán járna, és kezdődött a tanya kerülése. Szentölővel, füstölővel, imaszókkal, ájtatosan, sűrű keresztvetéssel. A láncára kötött kutya elhallgatott rövidebb időkre, de aztán mindig újra kezdte a csaholást.                     

Amikor megkerülték a tanyát, Sándor pap eloltotta a füstölőt, s mindenki bement a konyhába. Hogy le tudjanak ülni is, Nagy Károly fogta a gangon álló padot, és bevitte.

Koncz Anna gazdasszony – nem volt rá oka, mert őt is lekötötte ez az egész processzió –, nagyon röstellte, hogy csak száraz koszttal tud asztalt teríteni. Nyugtatták, hogy jó lesz az, mert már, mi tagadás, megéheztek. S hogy könnyebb legyen majd az erősen füstölt, érett szalonna megemésztése, mindnyájan elfogadtak pohárka eperpálinkát is, és egymás egészségére kívánva hajtották föl, öntötték konty alá.

A reggeliebéd után, körösztvetéssel köszönték meg az Úrnak és a háziaknak a jóízűen elfogyasztott étket, s aztán beszélgetésbe kezdtek. A fő téma persze a dudaszó volt. Sándor plébános és a többiek is nagyon bíztak benne, hogy nem volt hiába a sok imádság és keresztvetés, az elhintett szentöltvíz és a tömjén nehéz illatú füstje. Nem lesz tovább éjszakai dudálás.

Asztalbontás előtt a gazdasszony megkérdezte, hogy akkor kinek mivel is volnának adósak.           

– Annám, lelkem, igazán ne legyen rá gondod, megvan már a fizetség, és nagyon jó helyen is van – mondta a többiek nevében is, és nevetve, az erős hangú Papdi Julcsa, hasára téve kezeit.

Balázs ministráns – mert vége volt az egész dolognak –, fogta biciklijét, Isten áldása hát mindenkire, mondta, és indult hazafelé.

Nagy Károly előállt egylovas kocsijával, fölsegítették rá az énekkart, Sándor plébános a kocsis mellé ült, elköszöntek Koncz Annától és a három gyerektől, s na, induljunk, Lepke.              

A parókiánál már csak a plébános és Károly ült a kocsin. A pap leszállt, és lent visszafordult, hogy kézfogással is elköszönjön Nagy Károlytól, de a másik oldalon, ő is lelépett a kocsiról, és odament a saroglyához. Annak a rácsain egy tele zsák volt elfektetve keresztbe, és a kocsis azt igyekezett onnan kiemelni. Meglátta ezt a pap, odament, és megkérdezte:                 

– Maga mivel küszködik itt, Károly?       

– Nem akartam, atyám, hogy észrevegye. Majd vittem vóna maga után. Mondja meg, hova tegyem a zsákot.

– Mi van benne – kérdezte kicsit erősebben a pap.

– Kis búzát hoztam az eklézsiának, a plébános úr munkájáért – mondta gyermeki megszeppenéssel Nagy Károly.

Várt keveset elmosolyodva a pap, Károlyra nézett, és csöndesen szólt: – Vigye csak vissza, Isten segítségével. Vannak hozzá a háznál. Én meg mindig ki vagyok fizetve.  

– De hát mégis, Sándor atya...

– Menjen szépen – mondta a pap, és lendületesen indult a templom ajtaja felé.   

Nagy Károly állt ott egy ideig tanácstalanul, aztán fölült a kocsira, Lepke lóhoz szólnia se kellett, indult az, amint megérintette bőrét a hajtószár.

A háziak nagy bizakodással várták a véget ért processzió eredményét. Most sokkal hosszabb ideig nem lehetett hallani este pontban kilenckor az öblös dudaszót mint Birike tanyakerülése után, de egy este, mégis bődült az. Csodálkozott az egész család, hogy se a kiadós tömjénezés, se a pap mit sem értek. És mindenki csak Nagy Károlyra nézett, mond-e valamit. Látta az apa, hogy nincs vád a tekintetetekben, s megszólalt rövid szünet után:

– Gyerekeim, legalább a zsák búzánk megmaradt.

S miután aludtak az egészre kettőt-hármat, Nagy Károly megmondta eltökélt szándékát a feleségének:

– Hallod-e hé, én a tavasz nyílásával, lerontom ezt az átkot. Elmegyünk innen.

– Inkább adjuk el, Károly – mondta félénken az asszony. – Megpróbáljuk, Anna. De gondolod, megveszi valaki ilyen hírei után?

– Hátha mégis – válaszolta az asszony, amire Nagy Károly már nem is szólt semmit.

Aztán egyszer honnan, honnan nem, csërgások jelentek meg egylovas kocsival. Rongyolódó sátrukat a tanyával szembeni kaszálón ütötték föl, s kicsapták oda a horpaszos, hegyes csípejű, de néhány szál pántlikával font sörényű grasztot. Nem kellett pányvázni/nyűgözni, félni, hogy vágtába fog és világgá szalad. Megnyugodva legelt mikor levették róla a hámot.

A csërgások meg tudtak már a dudaszóról. Amikor az öreg kijött a sátorból, épp csak megállt ott, széttekintett, s indult határozott léptekkel a tanya felé.