2021. december 6., hétfő

Egy társalkodónő naplójából

Többször éreztem úgy, hogy ott állok elvegyülve egy nagy társaságban, majd engem szólítanak középre, és akkor mindent elmondhatok végre magamról, előadhatom azt a szöveget, amelyet már hónapokkal ezelőtt kigondoltam, számítva erre a lehetőségre. Majd megpillantom azt a férfit, akit szerethetek, akinek gyógyítanám a lelkét; intek neki, ő vidáman felém közelít, a tömeg lassan szétszéled. Maradunk mi, ketten. És most beszélni kezd, ő is, közben bealkonyul, már csak a virágillatokat érzem, ahogy hullámokban érkeznek az időnként felerősödő szél gyolcstakaróján.

Egyszer valami hasonló már megtörtént. Akkoriban még vállaltam munkát, ott találkoztunk, a műhelyben. Beszélgettünk, már amennyire a munka engedte. Derűs volt, nyílt, magabiztos, mellette biztonságban éreztem magam. Barátkoztunk. Kitűnt az ügyességével, ezért bentlakóként alkalmazták. Különálló szobával rendelkezett a második emeleten. Egy este felhívott, s én – ma sem tudom megmagyarázni – szinte gondolkodás nélkül követtem. Csak arra emlékszem, hogy nemsokára táncolni kezdtem a takarosan berendezett szoba közepén, aztán egy pillanatban ledobtam mindkét sarumat, le, az ablakon keresztül, „már nem kellenek”, ezzel eresztettem el őket. Rövidesen pedig azt vettem észre, hogy valaki ott magasodik felettem.

Sokat kirándultunk. A réten éjszakáztunk, szénában, vagy az erdőben. Ott egyszer féltem. Teljesen sötét lett, alig tudtam elaludni. Hajnalban aztán arra ébredtem, hogy a hatalmas fák üdvözlésként bólogatnak a kellemesen puha, derengő szürkületben.

Aztán egyik napról a másikra megváltozott. Kedvetlenné válva többször is lemondta a közös kirándulásunkat, magához is már egyre ritkábban hívott. A munkáját rendszertelenül végezte. S mintha fogyott is volna. Egy nap pedig nem jelent meg a munkateremben. A szobáját üresen találták. Egyszerűen eltűnt. Egy évig nem is jelentkezett. Akkor üzent, hogy vár. Egy suhanc adta át a levelét, választ nem várva gyorsan távozott, én meg amúgy sem tudtam volna vele foglalkozni, mulattunk a barátnőimmel, valamelyiknek ünnepe lévén, borozgattunk, viháncoltunk. A levélben meg különben is csak ennyi állt: „Várlak. Gyere!” Hát mégis hív, gondoltam megenyhülve, és szinte boldogan, talán a sok bortól is. A levelet magam mellé helyeztem, úgy aludtam el. Néhány hétre rá a suhanc ismét megkeresett, igen komornak tűnt, szánakozóan tekintett rám. Kezembe nyomta az újabb levelet, amelyen ezúttal tiszta nagybetűkkel mindössze ez volt olvasható: VÁRLAK! Alul megismételte a városnevet, meg adott egy rövid eligazítást, hogyan találhatom meg.

Halogattam az elutazást, mígnem egy napon nagyon rossz érzés fogott el. Éreztem, hogy mennem kell. Már beesteledett, amikor abba az idegen városba érkeztem, elindultam a megjelölt hely felé, sorra bekopogtattam a házakba.

Sok munkával halmoztak el akkortájt, meg – nyilván büszkeségből – úgy gondoltam, ha megvárakoztattál egy éven át, akkor most te várj egy kicsit. Szóval halogattam az elutazást, mígnem egy napon nagyon rossz érzés fogott el. Éreztem, hogy mennem kell. Már beesteledett, amikor abba az idegen városba érkeztem, elindultam a megjelölt hely felé, sorra bekopogtattam a házakba, de sehol nem tudtak róla, mígnem egy helyen, ahol szobákat adtak ki, a tulaj készségesen elmondta, hogy igen, a nevezett itt lakott nála, de néhány napja összecsomagolt, fizetett és elment. – Megnézhetném a szobáját? – Felvezetett. Kinézhetetlen színű fal, rozoga fekhely, szakadozott függöny. Ott töltöttem az éjszakát. Másnap reggel egyenesen a templomkerti temetőt kerestem fel. Gyorsan forrósodott a levegő. Egy ember kapálgatott, úgy módjával. – Merre a friss sír? – kérdeztem tőle. – Miért érdekli? – érdeklődött nyugodtan, a munkáját abba sem hagyva. – Ezért utaztam ide – válaszoltam, a hangomban némi kétségbeeséssel. Ekkor rátámaszkodott a kapanyélre, fürkészően alaposan megnézett, majd jobb kezét felemelve előre mutatott: – Arra, majd balra. Ott már meglátja.

Elolvastam a nevet. A sírhanton két csokor virág volt. Már eléggé elfonnyadtak a hőségben. Szédülés fogott el, leültem. A kapálós férfi lassú léptekkel odacammogott hozzám. – Segítsek? – Vigyázva felhúzott, és elkísért a kijáratig.

Otthon ágynak estem. Két napig feküdtem, oldalt a két kezem mozdulatlan, nem bírtam felemelkedni. A harmadik nap valahogy kibotorkáltam a kertbe, ott ültem egy darabig, aztán vizet húztam a kútból, lemosakodtam, és készítettem magamnak egy meleg levest. Este misére mentem. Leültem a szokott helyemre, de a szavak nem érkeztek el hozzám. Az időt sem érzékeltem. A templomszolga szólt rám barátságosan, hogy már mindenki rég elment, zárná a kaput.