2021. november 29., hétfő
ANYASAROK

FelkéSzülés

Mikor? – Mikor tudjuk, hogy készen állunk az anyaságra?

A FelkéSzülés elnevezésű sorozat egy több cikkből álló, egybefüggő összeállítás, amelynek célja a szülésre való ráhangolódás és az esetleges félelmek átgondolása, megbeszélése. Fontos, hogy az itt leírtak mind szubjektív tapasztalásokon alapulnak, és egyetlen javaslat vagy tanács sem tekinthető szakvéleménynek, még akkor sem, ha esetleg véletlenül megegyezik azzal. Bármilyen kérdéssel vagy kétellyel forduljon nőgyógyászához, kezelőorvosához!

Fészekrakásom jóval azelőtt kezdődött, mielőtt a tankönyvek megírták. Akkor kezdtem felkészülni a babám érkezésére, amikor eldöntöttem, anya leszek. Az anyasághoz vezető út azonban kissé hosszabb és kanyargósabb volt, mint ahogyan elképzeltem. Hosszú hónapok komoly lelki munkája volt, hogy összeszedjem a bátorságom, és elszánjam magam a nagy lépésre. Közben pedig sokszor azon töprengtem, miért nem beszélt nekem erről soha senki? Miért ilyen nehéz ez a döntés, ami amúgy sokkal egyszerűbbnek tűnik? Nem értettem, miért közvetíti felénk, nők felé a társadalom, hogy anyává lenni, szülni a nemünkhöz kötött természetes rendeltetésünk, mikor manapság sok esetben ez egyáltalán nem ennyire egyszerű?

Szülővé válni, hatalmas mérföldkő mindannyiunk életében. Legtöbbünk számára a hangsúly általában nem azon van, hogyan, hol, milyen módon váljunk azzá, hiszen szerencsésebb esetben nem küzdünk olyan egészségügyi problémákkal, amelyek megnehezítik a lépést. A legnagyobb kérdés általában a mikor? Mikor van itt az ideje annak, hogy valaki szülő legyen? Nőként gyakran megkapjuk, a „ketyeg a biológiai óra” figyelmeztetést, utalva arra, jobb előbb, mint később. Különösen akkor hangsúlyos ez az intelem, ha a nők azon csoportjába tartozunk, akiket társadalmunk még ma, 2021-ben is ferde szemmel néz – hihetetlen, hogy amikor egy nőt nevez karrieristának a közössége, az inkább sértő, mint elismerő. Egyszerűen úgy tűnhet, lehetetlen összeegyeztetni az anyaságot és a szakmai elhivatottságot, hiszen mindkét feladat egész embert kíván. Persze túl korán sem jó anyai örömök elé nézni, mert ha valaki sokkal korábban válik anyává, mint ahogy az a környezetünk szerint „helyes” volna, netalán van annyira rebellis, hogy tanulmányainak befejezése előtt, esetleg azokat megszakítva, vagy férj nélkül vállal gyermeket, hát azt is hamar megszólják. A mikor kérdés tehát eléggé összetett, pedig a meddőség problémájáról itt még szó sem esett.

Magam is sokat rágódtam ezen a nagy „mikor”-on. Számomra nem volt kérdéses, szeretnék-e anya lenni, azt viszont nem igazán tudtam eldönteni, mikor is lenne ez a lépés ideális. Karriert tekintve soha nem voltak nagy elvárásaim. Később az életem is úgy alakult, hogy a terveim ellenére már az egyetemet sem ott fejeztem be, ahol elkezdtem, a tanulmányaim után hirtelen nyakamba szakadt szabadság pedig csak tovább késleltette a döntésem. Igazán élveztem az életem, de tudtam, anyaként közel sem így néznek majd ki a mindennapok. Valójában arra vártam, hogy azt érezzem, nincs bennem semmilyen kétely a szülőséggel kapcsolatban. Arra vártam, hogy egy nap majd úgy ébredek, hogy tegnap még nem tudtam, de ma már határozottan kijelenthetem, anya akarok lenni. Igazából ma sem értem pontosan, mi lehet az oka annak, hogy erre a teljes határozottságra vártam, de talán pont az a korábban emlegetett predesztináció lehet az oka, miszerint, ha valaki nő, akkor az előbb-utóbb úgyis anya lesz. És mivel én ezt az eleve elrendelést nem éreztem teljesen magaménak, úgy hittem, hát azért, mert még nem állok készen, még nem jött el az idő. Meg aztán felhalmoztam magamban egy csomó kifogást is, amelyek még inkább elodázták a döntést. Minden alkalommal amikor felmerült a téma, azon kaptam magam, hogy kibúvót keresek: Tényleg ezt akarom? Igen. De akkor most örökre megváltozik az életem? Valószínűleg igen. És készen állok én erre? Elég jó vagyok én ehhez? Adva van minden feltétel? Egyáltalán meg kell kell lennie minden feltételnek? Fogalmam sem volt, mi vár rám.

Korábban sem igazán kételkedtem benne, mára pedig csak alátámasztani tudom, hogy anyának lenni áldozatos feladat. Ezzel valamelyest tisztában is voltam már jóval az anyaságom előtt, talán pont azért szántam el magam olyan nehezen. Anyának lenni sokszor azt jelenti, hogy általában mást és másokat helyezünk saját magunk elé, bár nagyon jól tudjuk, adni csak abból lehet, ami van. Ha elfogy az erőnk, a türelmünk, ha kimerülnek a tartalékaink, sokkal nehezebb helytállni. Egy ismerősöm fogalmazta meg legpontosabban, milyen érzés anyának lenni: „Én úgy tapasztalom, hogy anyává válni olyan, mintha kicserélték volna az agyamat. Ezért nekem nem is az hiányzik, hogy csinálhassam azt, amit régen, hanem hogy úgy élhessem át, mint régen... Ez az érzés, hogy most már mindig rám nehezedik egy ilyen állandó stand by üzemmód, és nem lehet csak úgy lenni, összebújni, mint régen, ez váltotta ki belőlem azt a féle pánikot, hogy megkérdeztem a páromtól: úristen, mit tettünk?” Anyának lenni valóban állandó készültség. Minél mélyebbre ástam magam a témában, annál kevésbé éreztem úgy, hogy képes lennék ilyen szinten feláldozni önmagam. S amikor eljutottam ehhez a gondolathoz, akkor meg szinte azonnal bűntudatom lett, hogy az önzőségem ismét erősebb, mint az anyaság iránti vágyam.

És akkor ott volt a szülés misztikuma. Misztikumnak mondom, mert azt tapasztaltam, senki sem beszél róla nyíltan. Mintha valami olyan folyamat lenne, ami titkos, félelmetes, kiszámíthatatlan, és amibe nőként nem sok beleszólásunk van. Rettegtem is tőle sokáig. Kutakodni kezdtem. Persze már az út elején hatalmas paradoxonba ütköztem – hogyan lehet felkészülni valami olyanra, amit minden egyes nő másként él meg? Minden várandósság, éppen úgy, mint minden szülés, más. És nem csak nőről nőre változik a tapasztalás – egy nőnek nagyon különböző terhességei és szülésélményei lehetnek. Az sem könnyítette meg a dolgom, hogy saját tapasztalatom szerint a várandósság, a szülés, valamint az anyává válás árnyoldalai ma is inkább tabunak számítanak társadalmunkban. Meggyőződésem, hogy a női létet megalapozó fontos életszakaszokról még mindig nagyon kevés szó esik. Beszélünk a menstruációról, ha már muszáj, de legjobb, ha nem kell, jobb, ha elmondják az iskolában. Ugyanez a helyzet a szexuális életbe való bevezetésről, és továbbra is a legfontosabb útravaló a „ne ess teherebe”, és sűrűbben intik óva a lányokat, minthogy esetleg tudatosságra és odafigyelésre nevelnék a fiúkat, akiknek mind érzelmileg, mind fizikailag könnyebb kihátrálni egy esetleges nem várt terhességből. Talán nem is annyira meglepő, hogy elsőre akár ijesztő is lehet az anyaság gondolata, vagy hogy nehéz ezzel az új szereppel azonosulni, hiszen évekig ezzel riogattak bennünket szexuális felvilágosítás címszó alatt.

Nos, mikor? Mondhatom-e azt, hogy tudtam, mikor állok készen? Úgy érzem, bizonyos értelemben az élet hozta meg helyettem a döntést. Azt hiszem, általánosságban elmondható, az ember jobban vágyik azokra a dolgokra, amelyeket nem kaphat meg könnyen, vagy számára teljesen elérhetetlen. Nincs ez másképpen ebben az esetben sem. Egy vetélést éppen megtapasztaló nő hirtelen mindenhol várandós kismamákat lát. Egy nő, aki megtapasztalta ezt a veszteséget, ha lehet még jobban vágyik az anyaságra. Elveszíteni egy várandósságot testi, lelki megpróbáltatás, ami mind fizikailag, mind mentálisan fájdalmat okoz. Számomra is pontosan akkor vált világossá, mit is akarok igazán, mikor is állok készen, amikor már ott álltam az anyaság küszöbén, de az élet az arcomba csapta az ajtót. Pontosan akkor éreztem először, hogy készen állok, amikor úgy tűnt, semminek semmi értelme, mert éppen összeroppanni látszott a világom a gyász ezen új, számomra addig ismeretlen formájának súlya alatt. Ettől függetlenül úgy vélem, a nagy kérdésre nincs pontos válasz. Tapasztalatom szerint pedig olyan nem igazán van, hogy nincs bennünk semmilyen kétely vagy kérdés, mindig lesz legalább egy bizonytalansági faktor, mindig lesz legalább egy kifogás, ami visszatart. Félni a szüléstől, tartani attól, vajon elég jó szülők leszünk-e, ér. Megkérdőjelezhetjük, eléggé érettek vagyunk-e a feladathoz, van-e bennünk elég önzetlenség, türelem, elég erő és kitartás – ezek mind jogos kérdések, sőt arra vallanak, nem vesszük félvállról a döntést. Éppen ezért, ha már megfordultak a fejünkben hasonló gondolatok, nagy a valószínűsége annak, hogy közelebb állunk a nagy mikor megválaszolásához, mint valaha.

(Folyt. köv.)

(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)