2024. április 20., szombat
Zengető

Jó napot, tanárnő!

Foglalkozzunk ezen a héten még egy kicsit a legutóbb felmerült gondolatokkal, a pedagógusi pálya elveszett tiszteletével és megbecsülésével! Igen hosszú folyamat következménye ez. Nem célunk a régmúlt hibáit keresni. Inkább összpontosítsunk arra, hogy milyen úton-módon tudnánk visszaszerezni az elvesztetteket. Mindjárt az elején szögezzük le: gyerekeink nevelése kapcsán csak akkor beszélhetünk a tanár felelősségéről, ha szülőként magunk is mindent megteszünk gyerekünk fejlődése érdekében. Ez pedig nem merülhet ki abban, hogy mindent megadunk nekik – telefont, táblagépet és még ki tudja mit nem! Ennél sokkal többet kell adnunk nekik. Többek között szép szót, megértést és ölelést. Nem utolsósorban meg kell értenünk, hogy a mindenkori szülőt és a pedagógust egyetlen közös érdek köti össze: a gyermek jövőjét meghatározó oktatás, nevelés. Ha ezt nem látjuk be, szélmalomharcot fogunk még nagyon sokáig vívni. Ellenben, ha együtt emeljük fel szavunkat, ha együtt állunk ki a jó ügy érdekében, már félig meg is nyertük a csatát.

Indiában a szülők utáni legfontosabb személy a tanár. Nálunk vajon hányadik helyen lenne egy pedagógus? Talán jobb nem belegondolni. Pedig nem volt ez mindig így. Micsoda kiváló pedagógusok voltak szerte, minden iskolában! Az elhivatott és a szakmájukat szerető karizmatikus tanárokra és tanítókra gondolok. Milyen tisztelet és szeretet vette körül őket akkoriban! Nemcsak a diákok, hanem a szülők részéről is. Bár akkor sem volt könnyű dolguk. Sok tanárommal tartottam a kapcsolatot nyugdíjba vonulásuk után is. Volt, akihez rendszeresen el is látogattam. Láttam őket megfáradtan, de mindig szeretettel emlékezve a régi napokra. Sohasem panaszkodtak, habár a tanügyben eltöltött évek mindnyájukon látszottak. Volt, akin egy kicsit jobban, akadt, akin kevésbé. Baráti társaságban viccesen még azt is mondtuk, hogy akin nem látszik meg a több évtizedes pedagógusi munka, az talán nem is végezte becsülettel a dolgát.

A minap történt a következő eset a feleségemmel. Összefutott a postán egyik régi, már több évtizede nyugdíjas tanárával. A tanárnő már alig lát, így a köszönést hallván közelebb húzódott, hogy jobban meg tudja nézni, kivel is van dolga. Egész közel hajolt hozzá, még a haját is megsimogatta. Nem volt neked valamikor hosszú, göndör hajad? – kérdezte. De igen, volt a válasz. A tanárnő máris mondta, hogy ki volt az osztályfőnöke, és melyik osztályba járt. Még így, közel ötven év távlatából is emlékezett. Igen, ők voltak a mi Tanáraink. Így, nagybetűvel. Ők, akik figyeltek ránk, akik utat mutattak nekünk. Tudták, hogy mennyire lehet bennünket terhelni, tudták, hogy kitől mit és mennyit várhatnak el. Ebben sohasem tévedtek. Persze egy tizenéves kamasz nem biztos, hogy ezt észreveszi. Különórák, emeltszintűk, ilyen-olyan szakkörök… Gondoljuk csak át, hány órát van a gyerekünk az iskolában! Hány órát tölt el különböző kötelező órákon, persze tanítás után. Számoljuk ki gyorsan, hogy mennyi időt tölt el otthon gyermekünk a szüleivel. (Az alvást ne számoljuk!) Mennyi időt tölt el otthon a házi feladat írásával? A mi korunkban sem volt másképp, mégis volt időnk arra, hogy csak úgy céltalanul biciklizzünk a faluban, és önfeledten játsszunk a focipályán. A házi is elkészült másnapra. Vajon a gyerekeinknek manapság lenne idejük ilyen dolgokra?

Ha jól számoltunk, akkor rájövünk arra, amit talán már eddig is tudtunk, csak nem akartunk róla beszélni. Következésképpen, hogy a gyerekünk a nap jelentős részét az iskolában tölti a tanáraival. Ebben az esetben pedig ki ne akarná azt, hogy olyan pedagógusok viseljék gondját a gyerekének, akik fel tudják készíteni az általános iskolát követő nagy útra. Mindeközben mindenki arról beszél, hogy mennyire túlterheltek a diákok. Ez így is van. De vajon ki által túlterheltek ezek a gyerekek? Már régen foglalkoztat egy dolog, amit nem tudok igazán hova tenni, és ami nem hagy nyugodni. Egyfelől értem a kiváltó okát, másfelől meg valamilyen érthetetlen oknál fogva nem találok rá magyarázatot. Úgy gondolom, hogy egyrészt felül kéne bírálni a tananyagot, amit mindenáron át akarunk adni a gyereknek. El kell a szakmának döntenie, hogy van-e értelme ekkora anyagmennyiséggel terhelnünk a diákokat. Miközben észre sem vesszük, hogy a sok tanulnivaló között elveszik a gyerek. Mire észhez kapunk, a gyerek már régen megutálta nemcsak a tantárgyat, hanem magát a tanárt is. Másrészt pedig sok pedagógusnak önvizsgálatot kellene tartania amiatt, hogy az önmagukkal szemben támasztott elvárásaikat oly módon vetítik át a diákokra, hogy annak a diák issza meg a levét. Ez a hozzáállás pedig egyenes úton vezet a tanuló átlagának a romlásához. Persze azzal, hogy leromlott az átlaguk, csökken a továbbtanulási kedv is. Ez az ördögmalom pedig, ha egyszer beindul, nem áll meg. Nem az lenne inkább a cél, hogy bátorítsuk őket a továbbtanulásra? Jussunk már el oda, hogy a tananyagot csakis a diákok képességei és igényei szerint alakítsuk, és adjuk elő az óráikon! Hiszen miattuk vagyunk. Nem ők vannak miattunk! Szolgálat ez, de a legnemesebbek egyike. Viselkedjünk hát hozzá méltón. Tegyük ezt olyan tisztelettel és odafigyeléssel, hogy ötven év után mi is megismerjük a közben felnőtté vált gyereket. Azt a gyereket, aki majd előre köszön, és integet az utca túloldaláról.