2021. október 21., csütörtök

A kis óvodások találkozója, bensőséges szép ünnepe

A napokban kezembe került a korán elhunyt dr. Szöllősi Vágó Lászlónak, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség egykori főtitkárának 2002-ben megjelent Tíz év krónikája című kis formátumú kiadványa, amely a szövetség első évtizedének tevékenységét, annak hiteles adatait közli.

Lapozgatok a kiadványban, és egyszerűen nem akarom elhinni, hogy a 90-es évek letaglózó döbbenetében (1992. május 16-án alakult meg a szövetség), egy olyan válságos korszakban, amikor a menni vagy maradni kérdéssel feküdtünk le, keltünk fel, amikor a háborús uszítástól, a gyűlölettől volt hangos a mi kis világunk, akkor főnixmadár módjára újjáéledt, újjáteremtődött művelődési életünk, és nemcsak újjáéledt, hanem újabb és újabb érdembeli tartalommal gazdagodott!

Így például abban a válságos időszakban a művelődési szövetség által létrehozott és önzetlenül támogatott műsorok színes palettáján helyet kapott a gyermekszínjátszó csoportok találkozója is. Az említett kiadványban olvasom: „A kezdeményezés a kishegyesieket dicséri, ők indították útjára 1998-ban, szövetségünk támogatásával az általános iskolás és óvodás színjátszó csoportok találkozóját, és Kishegyes mind a mai napig töretlenül kitart a maga választotta úton, aminek kézzelfogható eredménye a gyermekszínjátszó mozgalom kiterebélyesedése.”

Több mint huszonöt évvel ezelőtt, egy válságos, remélhetőleg soha többé vissza nem térő időszakban, ott, Kishegyesen, a kis óvodások szívet-lelket melengető találkozóval ajándékozták meg közösségüket. Gépelem ezeket a sorokat, és önkéntelenül is József Attila Tél című versének első két sora jut eszembe.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

hogy melegednének az emberek.

Ez a két verssor jut eszembe, mert úgy érzem, hogy azok a lelkes kis emberpalánták voltak a tűzrakók. Ők voltak azok, akik akkor és most is rakják a József Attila-i tüzet, rakják, hogy „melegednének” az emberek, hogy egy kicsit szebbnek érezzék ezt a sokszor rideg-keserves világot (különösen most, a koronavírus kegyetlen szorításában).

Említsem meg itt mindjárt a néprajztudomány neves doktorát, Szőke Annát, aki immáron közel harminc éve, az önzetlen, lelkes óvónőkkel együtt, élteti az említett, minden tekintetben rendhagyó találkozót. Élteti, valami mélységes fanatikus hittel, elhivatottsággal!

Azok a kis óvodások, akik évről évre a hűséges óvónők kíséretében megjelennek (általában 15 perces műsoraikkal) Kishegyesen, és ott a színpadon bemutatják, eljátsszák a mindig hálás kishegyesi közönség előtt, maradandó élményt nyújtanak. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni igyekszem: a kis óvodásoknál is csak játék minden, mégis halálos komolysággal játszanak, s a játékhoz nekik is olyan közönség kell, amely némán adja magát, és figyelmesen vesz részt a játékban. Ilyen közönség várta mindig a kis óvodásokat, és ez a közönség, a fellépő kis óvodásokkal együtt, megteremtette azt az együtt lélegzést, amely a színház éltető ereje.

A Vajdasági Magyar Óvodás Színjátszók 26. Találkozójára októberben kerül sor. Nemcsak remélem, hanem hiszem is, hogy 25 év után ez a találkozó továbbra is az alapító által meghatározott utat járja, és továbbra is minden alkalommal bensőséges ünneppel jelzi, hogy nemcsak pusztán jelen van művelődési életünkben, hanem annak szerves része, meghatározó tényezője.

Befejezésül még csak néhány mondat az alapítóról, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségről. Ugyanis, ha jól számolom, a szövetség jövőre lesz 30 éves. Közel egy emberöltőről van szó. A szövetség a mögöttünk maradt emberöltő alatt nemcsak újabb és újabb tartalommal igyekezett szellemi életünket gazdagítani, hanem meg nem alkuvó tevékenysége a mögöttünk maradt évek során rádöbbentett bennünket az együvé tartozás, a közösségi tudat erejére, önbecsülésünkre.