2021. december 7., kedd

Nézőpontok

„Ó nincs, a zsebemben nincs semmi, / Ó nincs, a szívemben nincs senki, / Ó nincs, a boromhoz nincs szódám, / Ó nincs, a kezdethez nincs kódám..." – énekli az egyik közkedvelt dalában Lóci, az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Lóci Játszik zenekar vajdasági származású frontembere, hosszasan sorolva, mi az, ami éppen nem áll rendelkezésére. Mi, hétköznapi emberek pedig, ha nem is feltétlenül ilyen könnyed kontextusba, sokkal inkább panasszal teli mondatokba ágyazva, ugyancsak gyakran hajlamosakká válunk arra, hogy hosszasan soroljuk akár önmagunk, akár mások számára azokat a dolgokat, amelyekről úgy érezzük, hiányoznak az életünkből. Aztán, ha megszerezzük őket, keresünk valami mást, valamit, amire valójában még kevésbé van szükségünk, mint arra, amit már megszereztünk, csak nehezünkre esik felismerni, hogy időről időre csupán önmagunk másokkal való összehasonlításának délibábját kergetjük.
És mindezen törekvéseinket kiválóan szolgálja, sőt kifejezetten táplálja az a virtuális tér, amelyet sok esetében akaratlanul is valóságként élünk meg, holott tudjuk, tisztában vagyunk vele, hogy igen távol áll tőle, ezért nem szabad vagy legalábbis nem lenne szabad túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani neki, ugyanúgy, ahogyan nem szabad vagy legalábbis nem lenne szabad mások hamis tükrében látnunk és láttatnunk önmagunkat, illetve az ott észlelt torz képekhez mérten fogalmazni meg céljainkat, vágyainkat, álmainkat.
Ott ugyanis még a kiforrott személyiséggel és a határozott értékrenddel rendelkező személyeknek is nehéz megállniuk, hogy olykor-olykor ne bizonytalanodjanak el önmagukban meg a saját maguk által felállított értékhierarchia helytállóságában, azoknak azonban, akik kevésbé határozottak és kiforrottak, még inkább. Talán csak azok tudnak igazán elvonatkoztatni mindettől, akik olyannyira tudatosan élik a mindennapjaikat, hogy egyik pillanatról a másikra képesek úgy dönteni, kiteszik azt a bizonyos stoptáblát, és attól kezdve egyáltalán nem foglalkoznak a virtuális terek látszatvalóságával, nem érdekli őket, ki mit evett vagy ivott, kinek a gyereke vagy a kutyája az ügyesebb, kinek a karácsonyfája a díszesebb, kinek a húsvéti sonkája a méretesebb.
Kétségtelen, hogy ma már meg sem lepődünk azokon a kutatásokon, amelyek azt igazolják, hogy a közösségi oldalak milyen negatív hatással bírnak a felnövekvő generáció tagjaira, elég csak a különféle testképzavarokra, az egyre intenzívebbé váló szorongásokra és a depresszióra utaló tünetekre gondolnunk, amely reakciók nemcsak a fiataloknál, hanem az idősebb korcsoportok tagjainál is rendre megjelennek. Az egyik videómegosztó oldal vezetői nemrég bejelentették, elképzeléseik szerint a jövőben minden olyan felhasználójuknak segítséget nyújtanak, akik különféle pszichikai problémákkal küzdenek. Az illetékesek állítólag egy olyan különleges tanácsadó anyagot is készítenek majd, amely útmutatóként szolgálhatna az érintettek számára arra vonatkozóan, hogy lépésről lépésre haladva egyre kedvezőbb lelkiállapotba kerüljenek, illetve ezáltal egyre jobban érezzék magukat a bőrükben.
Azt, hogy mindez mennyire tekinthető reális elképzelésnek, mennyire csupán hangzatos reklámfogásnak, nem könnyű egyértelműen megítélni, az azonban bizonyos, hogy jóval szerencsésebb lenne, ha inkább megtanulnánk még egy lépéssel hátrább lépni, egészen addig a pontig, amelynél önmagunk másokhoz való hasonlításának kényszere, illetve az abból fakadó örökös elégedetlenségérzés kialakul bennünk, és mindezt megpróbálnánk átfordítani az ellenkező irányba, az elégedettség vagy legalábbis a meglévő dolgok értékelése felé, és ahelyett, hogy azzal foglalkozunk, mi mindenünk nincs, változtassuk meg a nézőpontunkat, és kezdjünk el azon morfondírozni, hogy mi mindenünk van, nap mint nap hálát adva az életünkért, az egészségünkért, a boldogságunkért, a családunkért, a szeretteinkért, a barátainkért, vagyis azokért az emberekért és dolgokért, akik, illetve amelyek igazán fontosak számunkra!