2021. december 7., kedd

Gondatlan szabadság

Jó régen történt, már hatvan éve is lehet, hogy tömegével lőtték le azokat a disznókat, amelyek belekeveredtek a száj- és körömfájásba. Nagy gödröket ástak, majd az elhullott meg lelőtt állatokra meszet öntöttek, miként az szokás. Lehetett közöttük birka, marha vagy kecske is. Zsírszódás lábtörlőket használtak a jószágtartók, a nagy farmokat lezárták, a takarmányszállító járművek sekély zsírszódás medencén hajtottak keresztül, hogy a vírus ne kerüljön be az ólakba, istállókba. Elég csúnya betegség – miként általában a betegségek legtöbbje –, bár az emberre szinte veszélytelen, egy kis influenzás tünettel megúszható.
A vérzéssel járó afrikai sertéspestis – ami végképp nem ártalmas az emberre – napjainkban is ritkítja a vaddisznókat és a házi sertéseket, úgyszintén karanténnal jár, meg a beteg jószág megsemmisítésével. A külföldiek nem vásárolnak húst a fertőzött területekről, hiába a győzködés, hogy makkegészséges állatoktól származik. A hatóság intézkedik, a gazda panaszkodik, a különben vehemens állatvédők ezúttal hallgatnak: a vírust senki sem látta, de elegendő bizonyíték ránézni a jószágra. Ez a kór vissza-visszatér, nem sikerült leküzdeni, csak időről időre megfékezni.
Aztán jött a koronavírus – alighanem ez is állati, csak épp az embert öli –, némelyekben nagy riadalmat keltve, másokban a tagadást fölszítva. Volt kijárási tilalom – kissé eltúlozva a veszélyt, bár vakcina híján ez biztosra nem mondható –, hajnali boltba járás az öregebbjeinek vagy ehelyett küszöbre tett napi elemózsia a fiatalabbaktól, fertőtlenítőszer-osztás, szájmaszk, távoktatás, vendéglőstop, stadionürítés, kórházépítések, orrba piszkálós tesztelések. Unalmas élet köszöntött viszont a határrendőrökre, annál szomorúbb az ünnepekre is idegenben rekedt hozzátartozókra és az itthon hasztalan várakozókra.
Az emberek pedig szenvedtek vagy haltak ezerével.
Végre jött a vakcina. Azt hittük, mindenki evoét kiált, és rohan oltásra, ehelyett igencsak vegyes hangzású az éljenzés. Régebben a védekezés úgy festett, hogy idézést kézbesítettek a szülőnek: vigye a gyereket oltásra az adott napon, vagy következik a büntetés – a fekete himlőről nem is beszélek –, iskoláskorban meg helybe jöttek a doktorok, hogy a riadt társaságnak tüdővész meg egyéb nyavalyák ellen beadják az injekciót.
Ment is ez normálisan, amíg be nem ütött a csúcsra fejlődő demokrácia, állítólag elburjánzott a tudás és a műveltség, a személyi jogok a pusztításig és önpusztításig kiterjedhettek. A járványszakértők és a politikusok pedig együtt könyörögnek a beoltatlanoknak; az állam azért fizet a szóra hajlóknak, hogy hagyják megmenteni magukat; külföldön ingyen lottót szerveznek számukra, mégis döcögősen sikeres az akció. A professzorok figyelmeztetnek, hogy a betegségnek vannak és lehetnek utólagos következményei, ám helyenként csak az a tény igazán meggyőző, ha valaki szüleit, testvérét, házastársát veszíti el. Homályos számomra, hogy a „csak a vakcina segít" jelszó unalmas ismételgetése mellett miért nem készült megbízható közvélemény-kutatás arról – hacsak nem kerülte el a figyelmemet –, ki miért nem vállalja az oltást: fél a tűtől?, tart a csiptől?, az esetleges káros hatástól?, nincs is járvány? A „nép" pedig tüntet, helyenként rombol és tombol.
Egyébként pedig létezik gondatlanságból elkövetett emberölés: akár apró figyelmetlenségért is börtön. A leírása nagyjából úgy szól, hogy az elkövető előre látja magatartása lehetséges következményeit, akár a sértett halálát is, de könnyelműen bízik azok elmaradásában.
És az emberek halnak tovább.