2021. október 21., csütörtök
ANGELA MERKEL

Kijárta maguknak

Utcát, teret, intézményt lehet, hogy nem neveznek el róla, de egy korszak már hozzá köthető. A nevét is könnyű megjegyezni, hiszen csupán néhány betűből áll: Merkel-éra. Névadója pedig Angela Merkel német kancellár, aki még 2018-ban közölte, hogy előbb pártja, a konzervatív Kereszténydemokrata Unió (CDU) éléről távozik, utána a politikai életből is, ráadásul végleg. Az előbbi lépésre még ugyanabban az évben rászánta magát, a második ígéretét pedig a 2021. szeptember 26-ai szövetségi parlamenti választás után teljesíti.

Állítólag már korábban vissza akart vonulni, ám amint kiderült, hogy a populista és szélhámos Donald Trump került az Egyesült Államok élére, meggondolta magát, mert meg akarta vele szemben védeni hazáját és az EU-t. Ez azonban csak részben sikerült neki.

Politikai pályafutása során alighanem maga sem gondolta, hogy egyszer komoly vitába keveredik Németország legfontosabb nyugati szövetségesével. Pedig ezt is megélte majdnem 16 évig tartó kancellársága alatt. A korábbi amerikai elnökkel, Barack Obamával sem sikerült jó személyes és szakmai kapcsolatot kialakítania (mert őt sem tartotta Európa kiváló barátjának), ám az együttműködésük korántsem volt olyan kínkeserves, mint amilyen közte és Trump között kialakult.

Másokkal még nagyobb csatákba keveredett, amelyekből az esetek többségében győztesként került ki. Elszántsága és a siker iránti vágya valószínűleg a környezetét is meglepte, hiszen ismerősei a pályája és politikai karrierje kezdetén egészen másmilyennek ismerték meg. Mások meg azon lepődtek meg, hogy belépett a politika világába. Egy olyan területről, ahol akár sikeres kutató és egyetemi oktató is válhatott volna belőle. Az Angela Dorothea Kasnerként 1954-ben Hamburgban született Merkel ugyanis fizikusként végzett a lipcsei egyetemen, majd később kvantumkémiából szerzett doktori címet. A szovjet bolsevik rendszert másoló akkori NDK-ban, ahová még gyerekként került, merthogy evangélikus lelkész édesapját a „másik”, a nyugati Németországból küldte oda szolgálatra a saját egyháza.

Első férjét, Ulrich Merkelt is Lipcsében ismerte meg (egyetemistaként), akivel 1977-ben kötöttek házasságot. Bár öt évvel később elváltak, Ulrichtól „kapott” családnevét megtartotta. A jelenlegi férjéhez, Joachim Sauerhez, a berlini Humboldt Egyetem tanárához 1998-ban ment feleségül.

A közélet iránt – az addig apolitikus Merkel – a berlini fal leomlásának évében (1989-ben) kezdett el érdeklődni. A következő esztendőben már az NDK egyetlen szabadon választott, egyszersmind utolsó kormányfőjének, Lothar de Maizière-nek szóvivőhelyettese lett a győztes Demokratikus Ébredés (DA) párt tagjaként. Szenvtelen, távolságtartó stílusa már akkor is sokaknak feltűnt.

(Fotó: Sean Gallup/Getty Images)

Az 1990-es német újraegyesítés után a szövetségi parlament alsóházának (Bundestag) tagja lett a CDU képviselőjeként. Helmut Kohl kancellár nem sokkal később a kormányba is meghívta, s ezzel bevezette a nagypolitikába, ahol hamarosan miniszteri tisztséghez jutott. Megfontolt, kimért és precíz munkájával hívta fel magára a figyelmet. Kohl csak Mädchennek, kislánynak szólította, amikor 1991-ben kinevezte ifjúsági és nőügyi miniszterré. (Ezzel ő lett a Kohl-kabinet első keletnémet női minisztere, aki 1994 végétől már a környezetvédelmi tárcát vezette négy évig.)

A becenév aligha illett rá, hiszen hamarosan kiderült róla, hogy óriási ambíciói vannak és nagyon nagy lánnyá akar válni, sőt főúrnői babérokra vágyik. A cél megvalósítása érdekében még a mentorát, Kohlt is hátba szúrta. Sőt Wolfgang Schäublét is, akitől 2000-ben elragadta a CDU irányítását, miután kiderült, hogy Kohl mellett ő is tudhatott a párt éveken át tartó törvénytelen finanszírozásáról. A vezetőváltás a párt élén persze szavazással történt, ráadásul úgy, hogy Merkelt csaknem 96 százalékos többséggel választották meg CDU-elnökké.

Arra sem kellett sokat várnia, hogy megszerezze a teljes hatalmat, hiszen 2005. november 22-én már ő lett Németország első női és keletnémet kancellárja. Ha mással nem is, de ezzel már biztosan történelmet írt.

A 2005-ös Bundestag-választás idején még komolyan sem vették, mi több pártjában is alábecsülték képességeit, szándékait. Nagy hiba volt. Azóta ugyanis zsinórban négy parlamenti választást nyert. Igaz, legutóbb már csak nagy nehezen tudott kormányt alakítani, de végül mégis sikerült neki. Jócskán a tervezett határidőn túl. A II. világháború befejezése óta Németországban még sosem tartott olyan sokáig a politikai alkudozás a szövetségi kormányról. Emiatt Merkel csak 2018 márciusában kezdhette meg negyedik, egyszersmind utolsó mandátumát.

Az eltelt 16 év alatt az is kiderült róla, hogy (hatalomra kerülve) mind a CDU-ban, mind a vele szövetséges Keresztényszociális Unióban (CSU) félreállította a lehetséges vetélytársait. Közben arra is jutott ideje, hogy a CDU-ból fokozatosan Merkel-pártot faragjon. Már első kancellári megbízatása idején (2005 és 2009 között) könnyen kezelhető segédcsapattá formálta az akkori koalíciós partnernek megnyert szociáldemokrata pártot (SPD) is. Második mandátuma alatt (2009–2013) pedig „elfogyasztott” egy egész koalíciós társat, a liberális FDP-t, amely így a következő választáson még a Bundestagba se jutott be.

Hatalomtechnikai megoldásait és kormányzását némelyek imádják, mások csak (fejcsóválva) elfogadják, sokan azonban gyűlölik, megvetik, sőt opportunistának, eseményvezérelt és nem távlatokban gondolkodó politikusnak tartják. Bírálói azt is a szemére vetik, hogy vagy vonakodott a nyílt kiállástól egy-egy fontos kérdésben, vagy halogatta a döntést, a (gyökeres) reformoktól pedig elzárkózott.

Még ellenfelei is elismerik azonban, hogy pragmatikus és visszafogott, mérsékelt vezetőként nyugodt kézzel irányította hazáját és Európát. Megszerezte, amit lehetett. Zseniális taktikusként, aki szinte egyik napról a másikra képes volt meghökkentő, ám sikeres politikai fordulatokra is.

A többség azt sem vitatja, hogy pályafutása alatt a nemzetközi (mindenekelőtt az európai) politika megkerülhetetlen személyiségévé avanzsált. Kormányzása idején Németország pedig ismét Európa főhatalmává vált. Ez abból is látszik, hogy amikor Brüsszelben, az uniós „főhadiszálláson” fontos döntésre készülnek, előzőleg mindig kikérik Berlin véleményét, sőt az EU-tagok is hozzá igazodnak. Ami tehát a német hatalmi központban történik, az kihat az egész kontinensre, az a mérvadó, iránymutató.

Amióta először átvette hivatalát, szinte tíz éven át folyamatosan a népszerűségi listák élén mosolygott, s egyik legnépszerűbb vezető volt a II. világháború utáni Németországban. Néhányszor azonban ő is nagyot bukott, s a padlóról kellett feltápászkodnia.

Már kancellársága tizedik évfordulója (2015-ben) is rendkívül kellemetlenre sikerült. Sőt nagy fordulatot hozott: akkori belügyminisztere, a migránstömegek németországi bejutásának megszigorítását szorgalmazó Thomas de Maizière, még nála is nagyobb támogatottságot ért el. Ettől persze még nem dőlt össze a világ, ám a felmérések már jelezték a társadalmi elégedetlenséget, aminek 2017-ben meg is lett a következménye a szövetségi parlamenti választáson.

Ezen a Merkel-kormány gerincét képező CDU–CSU konzervatív pártszövetség már „csak” 32,9 százalék szavazatot kapott, ami a győzelemhez ugyan elég volt, de a korábbi eredményekhez képest gyengének számított. Ami pedig utána következett (a példátlanul sokáig elhúzódott kormányalakítási trágyalások és az újabb koalíció a szociáldemokratákkal) egyre lejjebb sodorta Merkelt a lejtőn, aki alighanem ekkor döbbent rá, hogy ideje lassan visszavonulni.

Korábbi töretlen népszerűségét nemcsak a 2015-ös migránsválság és az azzal kapcsolatos többszöri véleményváltoztatása (illetve a lakosság egy részének ebből fakadó dühe) kezdte ki, hanem sok más ügy is. Ez aligha meglepő, hiszen hazáját, és igen gyakran az EU-t, egymást követő viharokból kellett kivezetnie, ami botlásokkal, tévedésekkel, hibákkal és népszerűtlen intézkedésekkel járt. Olyan viharokban kellett jól manővereznie, mint a 2007 és 2010 között kibontakozott globális pénzügyi krízis, vagy az eurózóna adósságválsága, amely a közös európai valuta csődjével fenyegetett és kormányok bukását okozta. A riasztó sorozat a 2015-ben Európára zúdult illegális bevándorlási hullámmal folytatódott (amiért sokan – tévesen – kizárólag Merkelt teszik felelőssé), majd az évtized végén megjelent az új típusú koronavírus, amely 2020 tavaszán világjárvánnyá terebélyesedett és azóta is gondot okoz. Az idén nyáron viszont már a klímaváltozással járó természeti katasztrófák (pusztító viharok, hatalmas esőzések és árvizek) következtek, amelyek több mint 180 ember halálát okozták Németországban.

A Merkel-kormány állta a sarat, és igyekezett kezelni a sorozatos válságokat, ám sem hosszú távú, sem tartós megoldást nem kínált a bajokra. Lehet, hogy nem futotta erejéből, esetleg egyéb okokból. Ennek ellenére – hatékony közreműködésével – az EU átvészelte a pénzügyiből (2008 után) széleskörűvé bővült súlyos válságot. Az euróövezet több (déli) országát is sikerült megmenteni a csődtől, az elhatalmasodott migránskrízist pedig (török segítséggel) lecsillapítani egy drámai, már-már reménytelennek tűnő helyzetben.

Az ókontinensen elfoglalt vezető szerepét többször is megerősítette Merkel, aki jó néhányszor a robbanásveszélytől is megszabadította az EU-t. Bár gyakran hatékonyan befolyásolta az egyre megosztottabb és ingatag, ám hazája számára nagyon is fontos Unió sorsát, a szervezet régóta esedékes átalakítására, alapos megújítására nem vállalkozott. Talán nem futotta erejéből, vagy egyszerűen visszarettent az óriási feladattól.

Honfitársainak zöme mindenesetre elégedett vele, hiszen az utóbbi másfél évtized nagy válságai (részben neki, illetve kormányának köszönhetően) nem okoztak politikai-gazdasági-társadalmi, sem pénzügyi vészhelyzetet, földrengésszerű megrázkódtatásokat Németországban, amelynek nemzetközi tekintélye továbbra is megkérdőjelezhetetlen. A többség viszonylag kényelmes életre rendezkedhetett be, hiszen a gazdaság jól teljesít(ett) és teli az államkassza is.

Persze kritikusokból sincs hiány. Igaz, sok szarvashibát nem róhatnak fel neki. Alighanem még az okvetetlenkedők is belátják, hogy az európai egység és a nemzetközi szervezetekre épített világrend mellett kardoskodó Merkel egy olyan korszakot hagy maga után, amelyet már el is neveztek róla.