2021. október 16., szombat

Barátokra lelt a legenda

Zentán nem mindennapi fogadtatásban részesítették Ivan Gudeljt, a Hajduk és a jugoszláv labdarúgás ikonikus játékosát

Egy biztos: Ivan Gudeljt életében nem fogadták még úgy, mint ahogy a múlt héten Zentán. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nap mint nap ő is meghatódottan fogadta azt a szeretetet, amelyet a tájainkon érzékelhetett, s a szerdai könyvbemutatóján az is megdobbantotta a szíveket, hogy 35 év után is mennyi ember emlékszik még rá, hányan szurkoltak az akkori Hajduknak. A legendás labdarúgó igazi barátokra lelt errefelé, s a jövővel kapcsolatos az, hogy minden bizonnyal Zentán és Topolyán rendezik meg azt a nagyszabású utánpótlástornát, amelyre az egykori jugoszláv tagköztársaságokból érkeznének a csapatok.

Na de ne kiabáljuk ezt még el, mert a célok ugyan kirajzolódtak, de egy ilyen torna megszervezése óriási munka. Ivan Gudelj azonban máris belevetette magát, s csütörtökön megragadta a telefonját: „Üdvözöllek, Piksi! Épp Párizsban vagy? És mikor jössz haza? Arra szeretnélek megkérni, ha Belgrádban tartózkodsz, fogadd ezeket a zentai fiúkat. Ajándékot szeretnének neked átadni, s meg kellene valamit beszélni. Köszönöm előre is!” Piksi természetesen Dragan Stojković egykori szintén legendás szerb focista, a szerb labdarúgó-válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya…

Milyen emlékeket őriz Vajdasággal kapcsolatban?

– Néhány évvel ezelőtt voltam itt legutóbb, akkor Szabadkán és Palicson. Most itt vagyok Zentán, és óriási örömmel tölt el, hogy barátokra leltem Bognár Miki, Szántó Robi és Zoran Kuntić személyében, de megemlíthetném a többieket is, hiszen olyan nagy szeretettel fogadtak, amit eddig még nem is tapasztaltam meg. Vajdaság kapcsán nagyon szép emlékeim vannak, hiszen a korosztályos, majd a felnőtt jugoszláv válogatottal gyakran jártunk errefelé, sokat edzőtáboroztunk Palicson, s ha az emlékeim nem csalnak, a moszkvai olimpia előtt Zentán is játszottunk egy meccset. Mindezekért nem is volt dilemma, hogy ismét eljövök ide. Mikiék is megtiszteltek bennünket Splitben, így mindez egy olyan pozitív irányt vett, amiért csak hálás lehetek a vajdaságiaknak. Annak idején óriási megtiszteltetés volt a jugoszláv válogatott tagja lenni, hiszen valóban csak a legjobbak kaptak ott lehetőséget, így szívesen utazok el mindenfelé, s barátkozok az emberekkel, nemzeti hovatartozásuktól és vallásuktól függetlenül.

A legutóbbi világbajnokságon mindenki ámult-bámult a horvát csapat teljesítményén. Mi a horvát és a volt jugoszláv tagköztársaságok jövője fociban?

– A horvát labdarúgás biztosan a legtöbbet érte el a volt jugoszláv tagköztársaságok közül. A 2018-as ezüstérem előtt volt már egy bronz is Ćiro Blažević vezetésével, így mást nem is mondhatok, mint azt, hogy a horvát fociban továbbra is nagy potenciál van, mert rengeteg a tehetséges gyerek. Ezt nyugodtan merem állítani, hiszen 19 évig én vezettem a különböző horvát utánpótlás-válogatottakat, s ezekben szinte minden olyan horvát labdarúgó megfordult, akik most a világ egyik legjobb csapatát alkotják. A horvát liga is kiváló, jó csapatok vannak. A piac törvénye rákényszeríti a klubokat, hogy befektessenek a fiatalokba, s ez lehet mindennek az alapja, mert a beérett játékosok után pénzhez juthat egy-egy egyesület, s ez további befektetésre ad lehetőséget. Kalapot kell emelni azok előtt a szakemberek előtt is, akik aprópénzekért nap mint nap edzik ezeket a fiatalokat, s megfelelő irányba terelik a karrierjüket. Ide tartozik Szerbia is, de ez egy külön mese: Szerbiának remek játékosai vannak, kiváló az utánpótlása, hiszen nem is olyan régen ezek a fiúk Európa- és világbajnokok voltak. A szerbek a világ legnagyobb klubjaiban játszanak, s nagyon remélem, hogy Piksi helyre tudja tenni a nagyválogatottat is. Ki kell alaposan elemezni a szerényebb eredményeket, miért nem tud a szerb csapat a nemzetközi porondon érvényesülni. Hogy ez a mentalitás miatt van-e, ezen is lehetne vitatkozni, mindenesetre a fiúk a klubjaikban elfogadják a vasfegyelmet. Miért ne lehetne ez így a válogatottban is? Mivel folyamatosan növelik az Európa-bajnokságokon szereplő csapatok számát, nem olyan nagy ördöngösség oda kijutni, mint ahogy azt tette már Szlovénia és most Észak-Macedónia is.

Pontosan tudom, hogy az Ön idejében rengeteg vajdasági magyar szurkolt a Hajduknak, de azt is tudjuk, hogy a fővárosi csapatok, a C. zvezda, a Partizan és a Dinamo mellett nem volt könnyű labdába rúgni. A Hajduk ennek ellenére több évben is bajnok lett, több kupát is megnyert. Hogyan sikerült ez?

– Az előttem játszó Hajduk-nemzedéknek sikerült ez igazán, én csak egy bajnoki titulus részese lehettem, de sok-sok más sikernek is, úgy a jugoszláv, mint a nemzetközi porondon. Kiváló volt a jugoszláv liga, Európában biztosan az egyik legerősebb, de a szurkolás is nagyszerű volt. Nem lenne elég hely itt, ha csak a Zvezda, a Partizan, a Dinamo, sőt a niši Radnički és például a szarajevói Željezničar sikereit akarnánk csak felsorolni. Ezért tartom én kiemelkedőnek a Hajduk teljesítményét, mert a felsorolt klubok tényleg a legnagyobbak között voltak.

Splitben voltam tengerész, és élénken emlékszem azokra a meccsekre, amikor a felsorolt klubok érkeztek a Poljudra. Emlékszem a spliti szurkolókra, a „Bilikre”, a fehérekre is…

– A Hajduknak kiváló szurkolótábora van, végsőkig hűségesek a klubjukhoz. Nem tagadom, hogy a múltban voltak kirívó esetek, extrém szituációk, de én inkább az egészséges rivalizálást emelném ki. Így volt ez a pályán is, hiszen lehet, hogy válogatott-társaimmal léptem a pályára, de ott nem volt pardon, mindenki nyerni akart. Itt emelném ki még egyszer az utánpótlással foglalkozó szakemberek nagyon fontos szerepét, hiszen nemcsak a labdarúgás fortélyaira kell megtanítani a gyerekeket, hanem az ellenfél tiszteletére, a nagylelkűségre és önzetlenségre, az emberszeretetre is. A sportnak tisztának kell maradnia, a sportolónak példát kell mutatnia, ezért egy kicsit ferde szemmel is nézem azokat, akik agyontetováltan futnak ki a pályára.

Az utóbbi években igen nehéz megtörni a Dinamo primátusát. Mi kellene most a Hajduknak ehhez?

Interjú közben (Sőregi Oszkár felvétele)
Interjú közben (Sőregi Oszkár felvétele)

– Úgy érzem, hogy hosszú évek óta most van a Hajduknak a legjobb csapata, s Splitben olyan a közhangulat, hogy a csapatnak egyszerűen muszáj Európába jutnia. Szerintem a Hajdukban túl sokáig tartott a vezetői krízis, sok rossz döntés született, s ilyen volt az is, hogy túl sok külföldi játékost igazoltak a csapatba. Jó volna végre igazi embereket kinevezni a klub élére, akik jó döntéseket hoznak majd a Hajduk érdekében. Ha ez megtörténik, akkor jönnek majd a jó eredmények is. Ezt várjuk ettől az idénytől.

Tizenkilenc évig szövetségi kapitány volt, vezetőedzőként ott ült a Hajduk, valamint több más horvát és osztrák csapat kispadján is. Milyen céljai vannak még a labdarúgással kapcsolatban?

– Ha őszinte akarok lenni, az életem jelentős része a gyerekekkel való munkával telt el. Egyedül az a vágyam nem teljesült be, hogy a horvát felnőttválogatottat irányítsam. Ez azonban már lezárt sztori, bezárult a kör, de a honi szövetségben van még néhány funkcióm, itt kamatoztathatom a tapasztalatomat, itt segítem a fiatal játékosokat és edzőket.
Reggelig tudtam volna még kérdezni ezt a nagyszerű embert, de nem akartam unalmas lenni. Inkább visszaültünk az asztalhoz, mert rövid pihenő után ismét jött a Vladičin Han-i Ristić-féle rezesbanda, s Gudelj meg a többi vendég fülébe fújták, hogy jobban hallják. S így ment ez öt napig. Bognár Miklós minden napra valami érdekeset talált ki a neves vendégeknek, hol a legfinomabb falatok várták őket, hol hajókirándulás, valamint sok-sok barát, akik végig Ivanékkal voltak. Hogy kik ők? Azok, akik mindezt lehetővé tették. Zentai vállalkozók, jóakarók, barátok: Szántó Róbert, Nagy Zsolt, Miroslav Erdeljan, Aleksandar Fortštner, Zsemberi János, Brindza Lajos, Predrag Đurović, Paku Ernő, Varga Viktor, Mucsi Attila, Surányi Mária, Simon Attila, Sandro Vencun, Mirko Kondić, Sőregi Oszkár, Gere Zsíros Elvira. Köszönetet érdemelnek a színház dolgozói, valamint a vendéglátósok is, hiszen Gudeljt mindenhol királyként fogadták, kezelték. Ahogy kell.