2024. április 24., szerda

Színházaink az idő viharában

Színházainkról igyekszem írni. Tragikus sorsú színházainkról. Nagybecskerek, Zombor. Tiszavirág élete volt az említett két kisváros magyar színházának. Születtek, és amikor már úgy gondoltuk, hogy talpra álltak, hogy megkapaszkodtak, már temettük is őket. Aztán ott volt Topolya. A Járási Magyar Népszínház! Egy csodálatos évtized ragyogása. Egy feledhetetlen társulat mélységes művészi hitvallása. Emlékezetes előadások. Aztán jött a nincsen tovább. A meg nem becsülés fájó döbbenete.

Barácius Zoltán neves színművészünk írta meg a három színház kálváriáját, szomorú történetét. Más nem? Nem! Ugyan kit érdekelt az, hogy kik voltak a sírásók?! Kit érdekelt az, hogy miért temettük el színházainkat akkor, amikor már talpra álltak, amikor már felnéztünk, felnézhettünk rájuk? Kérdések, amelyek örökre azok is maradnak.

Nagyszínházunkat – kezdetben Vajdasági Magyar Színház, később a szabadkai Népszínház magyar társulata –1945. október 29-én avatták fel. Első hivatásos színházunkat. Negyvenéves korában taglózták le. Úgy gondolták, remélték az egzekutorok, hogy munkájukat befejezték. Egy évtizedig reménykedtek. Hiába. A megszégyenített, megcsonkított színház ma él, lélegzik mindannyiunk örömére.

Azonban az Újvidéki Színházat sem kerülte el a létét fenyegető veszély. Ugyanis 1993 szeptemberében az újvidéki városi képviselő-testület végrehajtó bizottságának művelődési és oktatási kérdésekkel megbízott tagja az Újvidéki Színház kiköltözését javasolta jelenlegi épületéből, otthonából?! Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte a színház dolgozóit a váratlan hír. Az akkor 20 éves Újvidéki Színházat, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház régi épületébe szándékozták átköltöztetni. Abba az épületbe, amelyben akkor is és ma is, a város Ifjúsági Színháza működik. Ott van két színházterem és annak egyike jó lesz majd a magyar színháznak?! Világos volt, hogy a város akkori radikális vezetésének a művelődési intézmények racionalizálását sürgető intézkedése mögött egyértelműen a színház lassú felszámolásának a szándéka volt!

A Magyar Szó sietett a segítségünkre. Az akkori főszerkesztő azonnal küldte a lap munkatársát, Varjú Mártát, akinek Az elköltözés a színház halálát jelenti című velem készült interjúja már másnap megjelent a Magyar Szóban (ma is őrzöm), és amire azonnal reagált a belgrádi Magyar Nagykövetség akkori kultúrattaséja, Kristóf Lázár és miután megtudta, hogy miről van szó, csak annyit mondott a telefonba, hogy délután hívlak benneteket. És hívott. És ő volt az, akinek nagyon sokat köszönhet a színház. Ő tudta, hogy mit jelent, hogyha az akkor egyetlen működő magyar színház léte megkérdőjeleződik. S később tudtuk meg, hogy az államvezetés illetékeseihez fordult és érvelt, és keményen kiállt a színház mellett. A színházat nem költöztették ki. Tette, tehette a dolgát tovább.

Nem tudom, hogy lesz-e majd bátorsága, ereje a krónikásnak, hogy elmondja őszintén az utánunk jövő nemzedékeknek, de nekünk is, hogy színházaink hogyan, miképpen vészelték át a megpróbáltatások sorát, hogy miképpen éltük meg színházaink váratlan, korai halálát? S azok mesterkedését, akik a gyors elmúlást siettették, sőt előkészítették nemcsak a hivatalos körökben, nemcsak a többségi nemzet segítségével, de a legtöbbször mi magunk megmagyarázhatatlan, soha meg nem bocsátható magatartásunkkal?! Mert nem egy színházat magunk ítéltünk halálra, mert ahelyett, hogy összefogtunk volna, ha egymás segítségére igyekeztünk volna, akkor ma Zomborban is, Topolyán is és ott Nagybecskereken is Thália templomaiban szólnának a „harangok” és ott Bánság szórványvilágában, a magára maradt kis településeit is, rendszeresen felkeresnék a Múzsái, mert szükség van, szükség lenne a színházra ott, abban a zárt világban. Mert a színház közösségösszetartó hatalom! S ez a „hatalom” segít abban, hogy megkeressük nemzeti sajátosságainkat, mert azokat érvényesítve épülhet az a szellemi és erkölcsi érzés, erő, amely nemzetté tesz bennünket. Igen! Nem az egymásnak feszülés, az egymás meg nem becsülése a kis magyar közösség életcélja, itt Vajdaságban. Nem!

S ezért, nagyon jó lenne, ha összefognánk és lehetővé tennénk, hogy a színház, mindenekelőtt színházaink, ne feledkezzenek meg a szórványban élő nemzettársainkról.