2024. április 25., csütörtök

Töretlen hűséggel

Arcok a szlavóniai magyar irodalom történetéből (5. )

A falu angyala odahaza is a legboldogabb családi életet élte, „férjén és leánykáján a legteljesebb odaadással csüngött, s bár a házi teendők nagyon lefoglalták, mégis nekik szentelte a nap nagyobbik részét. Kishonthy csak most érezte, most tudta, hogy mily nagy boldogsághoz juttatta őt az egyszerű kerülő leánya. Mily megbecsülhetetlen kincs is volt reá nézve ez az asszony, ki visszaadta őt az életnek úgy, hogy ismét emelt fővel járhat az emberek között.”[1] Két gyermekük született, Lujza, a leány, és Lajos, a fiú. Az évek során megkétszereződött birtok szépen jövedelmezett, és biztosította a családnak a jólétet. Minden adott volt a családi boldogsághoz, a békés otthon és a szorgalmas munka reményteli jövőt ígért a Kishonthyak kései ivadékainak.

Azután váratlanul meghalt az „aranyfürtű fiúcska”, majd nem sokkal azután a jó öreg János bácsi, Julis atyja is szép csendben behunyta szemeit. Az események beteggé tették a korábban életvidám és derűs asszonyt, s az orvosok kijelentették, hogy Kishonthyné tüdővészben szenved. Félelem és gyász borult a családra, enyhülést nem hozott Mária sem, a tót koldusnő kis árvája, akit a család fölkarolt és örökbe fogadott.[2] A beteg asszonytól lassan elfordult a férje, egyre kevesebb alkalommal nyitotta rá az ajtót. A szegény, mellőzött, beteg asszony elhagyatottságában nem lelt vigasztalást. „Hát ezt kellett neki megérni! – zokogott a betegágyán. – Azért a sok jóságért, mellyel övéihez ragaszkodott, mellyel azokat tisztességgel tartotta; amiért Kishonthyt az örvény széléről visszarántotta, s visszaadta újra az életnek! És most vele együtt minden el van felejtve. Csak a mellőzés, a semmibe vevés jutott részül annak, ki erős keze munkájával újra fényessé tette férje ősi hírnevét.”[3] S eljött a nap, amikor nem volt mellette senki, akitől  vizet kérhetett volna. Így talált rá a halál, amely magával vitte az elkeseredett Julist.

Mária azonban, kire Dénes a házvezetést ráhagyta, lassan átvette a ház irányítását, minden cseléd az ő parancsait volt köteles teljesíteni. Lassacskán aztán az egész háznép hozzászokott, hogy Máriát tekintsék a ház úrnőjének. A ház zsarnoka azután lassan elbűvölte a még élete delén lévő Kishonthyt, s az „sokszor felejtette a leányon a szemét”.[4] Dénesen erőt vett az ifjú éveiben megismert tanácstalanság. „Még úgyszólván meg sem szikkadt jó neje sírján a föld, még csak az ötödik tavasz jött el azóta, s ő máris újra nősüljön, vegyen el egy koldus asszonytól elvett, és a saját házában nevelt leányt, akinek se neve, se származása nem ismeretes előtte?” És mit csináljon saját lányával, Lujzával? Küldje zárdába, míg megfelelő kérő akad, vagy hogy ott töltse el egész életét?[5] Majd egy forró nap délutánján elhangzott a vallomás is: „Mária, ne nevezz engem többé apádnak – szólalt meg Dénes remegő hangon –, úgy tekints reám, mint a hitvesedre. Rég szándékozom már előtted a titkomat felfedni, mert szeretlek, nem a nevelőatyai érzés, hanem a hitves leghevesebb szerelmével, s ezt csak a körülmények gátolták eddig tudtodra adni. Vajh ha oly boldoggá tudnál tenni, mint amennyire én szeretlek téged!”[6] A házasság azonban senkinek sem hozott boldogságot, megnyugvást. Mária szeméből sugárzott a diadalmas ellenfél győzelme feletti büszke mámor.

Az egész falu döbbent kíváncsisággal nézett a nagy esemény elé, amikor a negyvenen túl lévő, már erősen öregedő Kishonthy oltárhoz vezeti nevelt leányát, Máriát. „Az egykori nagy, hatalmas úr, ki elszegényedése dacára is mindvégig megtartotta tekintélyét, most e nevetséges lépéssel végleg lehetetlenné teszi magát az úri osztályban.”[7] Az új házasok kénytelenek elhagyni a falut, és Pesten, valahol a külvárosban tengetni az életüket. De itt sem lesz nyugalmuk, az asszonyban fölébredt a démon, s talán maga sem tudta, hogy miért, bosszút esküdött mindenki ellen, aki valaha jót tett vele. Nem volt elég, hogy „koldusbotra juttatta, utolsó percig gyönyörködni akart az elgyötört Kishonthy vergődésében”.[8]

A kerülő leánya című regény utolsó fejezetében Kishonthy Dénes meghalt felesége sírját kereste a falu temetőjében. „Bátran mehetett, nem kellett félnie, hogy kigúnyolják, mert hisz nem ismerte meg őt már senki. Hogy is ismerték volna fel az elerőtlenedett, lerongyolódott vándorban az egykori hatalmas földesurat.”[9] Az eső sűrű cseppekben esni kezdett, az öreg ember hosszú, fehér szakállát össze-vissza borzolta a szél, s hosszú, ápolatlan haját az arcába csapta. Üveges tekintettel nézett maga elé, lelke már nem érez semmit. „Beáll a sötétség, az eső megszűnik, de helyette megered apró pelyhekben a hó, s fehér lepellel vonja be a temetőt. Másnap reggel szegény emberek, kik tűzrevalót mentek szedni a temetőbe, halva találtak egy fehér szakállú öreg embert az egyik sírdombon.”[10] Valahol a távoli Dunán egy hajó legénysége női holttestet emelt ki a háborgó hullámok közül. Lujza és férje a halottban fölismerték Máriát.

Molnár Sándor A kerülő leánya című regénye – bár részleteiben magán viseli a saját hangját kereső író bizonytalanságának jeleit – megindítóan szép alkotás. Hőse, az egykor szebb időket megélt Kishonthy család sarja, Dénes akkor él boldog életet, amikor odaadó, lelkes munkájával birtoka megművelésén, gyarapításán fáradozik, s akkor szakad a nyakába a nyomor, ragadja magával a kétségbeesés, amikor könnyelműen, érzelmeire hallgatva, mások kezébe helyezi sorsa irányítását. A Kishonthy család kései ivadéka gyönge embernek bizonyult, kezén elveszett az ősi nemzetség birtoka és vagyona, maga – méltatlanul régi hírnevéhez – otthontalan csavargóként, rongyaiba burkolózva, régi temető sírhalmai között halt meg. Regény az életből – fűzte könyve címéhez a szerző; üzenve ezzel a boldogulásukat kereső szlavóniai magyar sorstársainak is.

(Folytatjuk)



[1]             Molnár Sándor: A kerülő leánya IV.; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. április 19. 2. p.

[2]             Molnár Sándor: A kerülő leánya IV.; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. április 19. 2–4. p.

[3]             Molnár Sándor: A kerülő leánya V.; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. április 26. 2. p.

[4]             Molnár Sándor: A kerülő leánya VII.; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. május 10. 2. p.

[5]              U. o. 3. p.

[6]             Molnár Sándor: A kerülő leánya VIII.; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. május 17. 3. p.

[7]             Molnár Sándor: A kerülő leánya X.; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. május 31. 2. p.

[8]              U. o. 3. p.

[9]             Molnár Sándor: A kerülő leánya XII. – Regény az életből; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. június 14. 2. p.

[10]            U. o. 3. p.