2021. december 7., kedd

A gondolatmenet, amely szebbé teheti életünket

Tizenhat évesen lelkileg megtörve, monoklisan, szétrepedt ajkakkal értem haza negyedik ökölvívó-mérkőzésemről. Ugyan csak pár ponttal, de vesztettem. Napokig ki sem mentem a szobámból. Szégyellve a vereség nyomait, az iskolába is napszemüvegbe mentem, amelyet csak akkor vettem le, amikor tanáraim már többszörösen rám szóltak. A következő hetekben még két meccsem volt, s ugyan mindkettőt megnyertem, nem tudtam elszakadni a korábbi kudarcom gondolatától. Azt mondják, a segítség mindig akkor jön, amikor a legnagyobb szükség van rá. Így történt ez alkalommal is. Horgászat közben könnyes szemmel meséltem el anyai nagyapámnak az általam oly nagynak vélt terhet.

– Fiam, hat mérkőzésed volt. Abból csupán egyet veszítettél. Miért eszed magad rajta ennyire? Egyébként is, a vereségből tanulhat legtöbbet az ember – mondta. Válaszként csupán bólogattam. Láthatta rajtam, hogy nem sikerült meggyőznie, ezért tovább folytatta:

– Fiam, tudod, mi nekünk, embereknek – saját lelkivilágunk szempontjából – a legrosszabb tulajdonságunk? – tette fel a kérdést, majd rögtön válaszolt: – Mindig csak a problémáinkra fókuszálunk, miközben nap mint nap ezer pozitív dolog történik velünk, de azoknak nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget. Nekem ötven évbe telt, mire erre rájöttem. Remélem, neked előbb sikerül – mondta.

– Igaza van – gondoltam. A beszélgetés ugyan segített kimászni a vereségből adódó mély lelki gödörből, akkori gyermekded fejemmel mégsem értettem meg az azóta már megboldogult nagyapám szavait. Ugyan kicsit más vonalon, de közel egy évtizednyi eseménysorozat kellett hozzá, hogy felfogjam. Emlékszem, mindig azon siránkoztam, hogy mások már rendelkeznek vezetői engedéllyel, én még nem. Aztán, amikor már megszereztem, a mindennapjaim részévé vált. Később ugyanígy volt az egyetemmel. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy felvételt nyerjek, aztán, amikor megtörtént, már arra, hogy végre befejezzem. Amikor sikerült, ott álltam diplomával a kezemben, és semmit nem éreztem.

Talán ez volt a fordulópont az életemben, amikor rájöttem: valamit rosszul csinálok. Sőt, nem csak én. A környezetemben szinte mindenki. Hiszen mindig jön egy következő lépcsőfok az életünkben, és soha nem nézünk vissza, hogy megtekintsük, mekkora utat tudhatunk magunk mögött. Az is elmondható, hogy sajnos nem becsüljük, ezáltal nem is tudjuk, hogy milyen kincs birtokában vagyunk, mindaddig, amíg azt el nem veszítjük. Legyen szó egy bizonyos személyről, mozzanatról, használati eszközről vagy akár az egészségünkről. Gondoljunk bele, mit éreznénk, ha egy nap vakság után visszanyernénk a látásunkat? Vagy ha egy nap bénulás után újra járhatnánk? De a fentebb említett vezetői engedélyt is felhozhatnám. Sajnos a szomszéd fűje mindig zöldebb elven szemléljük a körülöttünk lévő világot, ezáltal képtelenek vagyunk teljes egészében megélni az élet által nyújtott csodálatos pillanatokat.

Pedig szinte a világ minden hagyománya és spirituális tanítása beszél a hála fontosságáról. Nem véletlenül. A hála érzése az, ami szárnyat adhat a gondolatainknak. Felemel minket, és szebbé teszi életünket. A hála pozitív érzelem, megelégedettségre való beállítottság, ami a testi és a lelki egészségre is pozitív hatással van. A hála megélése csökkenti a negatív érzelmeket, az irigységet, a neheztelést, az önmarcangolást. Segít túljutni nehéz időszakokon, traumákon. Mai rohanó világunkban bár nehéz, néha mégis fontos megállni, és magunkban köszönetet mondani egyes dolgokért. A hála mindennapi gyakorlása szebbé, akár még hosszabbá is teheti életünk olykor rögösnek tűnő útját.