2021. október 24., vasárnap

Sokarcú igazságok

A hír szent, a vélemény szabad, verték a fejünkbe még az újságíró-iskola legelső leckéi között az egyik legkézenfekvőbb és egyben legfontosabb aranyszabályt, amelynek jegyében egyszer majd a hivatásunkat űzhetjük, feltéve persze, ha még évek múltán is kitart bennünk az a furcsa vonzalom, amelyet akkoriban, tizenévesen az újságírás iránt éreztünk. A furcsa vonzalom az évek során egyesekből szinte teljesen kiveszett, másokban viszont valóságos szenvedéllyé formálódott, ám közben valamennyien megtanultuk, hogy bár az aranyszabály soha, semmilyen körülmények között sem hágható át, a valóság azért mégiscsak jóval árnyaltabb, ugyanúgy, ahogyan maga a világ is, amelyben élünk, hiszen az sem tekinthető csupán fehérnek vagy feketének, mert a kettő között ott kavarog a szürke temérdek árnyalata, nem beszélve a csodálatos színek vibráló skálájáról meg azok árnyalatainak végeláthatatlan kavalkádjáról, és talán éppen ez a véletlenszerűen formálódó sokszínűség meg a belőle fakadó rejtélyes kiszámíthatatlanság teszi olyannyira izgalmassá és ezzel együtt teljességgel megismételhetetlenné a mindennapjainkat, még akkor is, ha azok megélése során némiképp mindig igyekszünk tiszteletben tartani azokat a szabályokat, amelyeket mások szabnak nekünk, illetve azokat is, amelyeket mi szabunk magunknak.

Kétségtelen ugyanis, hogy szabályokra, ugyanúgy, ahogyan határokra és korlátokra is, szükségünk van, hiszen azok tükrében tudjuk értelmezni szabadságunkat, illetve talán bizonyos szempontból önmagunkat is. A tények és a vélemények közötti határvonalak tiszteletben tartásának éppen ezért nemcsak nekünk, újságíróknak kellene fontosnak lennie, hanem mindenki más számára is, hiszen nap mint nap tapasztalhatjuk, mennyi parttalan vita keletkezik, mennyi értelmetlen konfliktus születik, mennyi felesleges gyűlölet fakad abból, hogy az önmagukat és a saját igazukat megkérdőjelezni képtelen személyek tényekként értelmezik, sőt mások felé is ilyen módon közvetítik véleményüket, amely a legritkább esetben van érvekkel alátámasztva, ezért is van szükség akkora határozottságra, olyan túlzott vehemenciára, sőt olykor már-már erőszakosságra ahhoz, hogy másokat is meggyőzzenek velük az igazukról, vagy ha úgy tetszik, az igazságukról, azaz az egyetlennek és megkérdőjelezhetetlennek hitt igazságról.

Persze, bizonyára vannak olyan helyzetek, amelyekben kifejezetten jólesik az embernek a nagyotmondás, kiváltképp akkor, ha valaki megrögzött véleményvezérnek hiszi és vallja magát, ám még az ilyen embereknek sem árt olykor visszavonulót fújniuk, mert ha például tízből kilencen nem értenek egyet velük, csupán nem látják értelmét a velük való konfrontálódásnak, ezért inkább bölcsen hallgatnak, vagy úgy tesznek, mintha a parttalan viták gyötrő hullámai között való hánykódás helyett a néma egyetértés szelíd vizeire eveznének, akkor ugyanúgy érdemes lenne elgondolkodniuk véleményük helytállóságán, mint amikor erődemonstrációba torkolló, hangos szóváltások során ütköztetik velük meglátásaikat. Feltéve persze, ha tisztában vannak azzal, hogy mindaz, amit sulykolnak, csupán vélemény, véleményként pedig – bármennyire is szeretnék, ha több lenne annál, ami – mindössze egy a sok közül.

Mások véleményének tiszteletben tartása, esetleges elfogadása ugyanis nem feltétlenül jelenti a sajátunk, illetve ezáltal önmagunk feladását, sokkal inkább egy olyasfajta nyitottságot feltételez részünkről, amely a gondolkodás rendkívül felemelő és felettébb örömteli pillanatainak megélésével kecsegtet számunkra, ami egyebek mellett azért tekinthető olyannyira fontosnak, mert éppen ez az, ami hozzájárul nemcsak a körülöttünk lévő világ, hanem benne önmagunk időről időre történő megkérdőjelezéséhez is, lehetőséget teremtve a folyamatos fejlődésre, valamint a kérdésfelvetésre, a válaszkeresésre, illetve ezáltal az igazság sokarcúságának felfedezésére is.