2021. október 24., vasárnap

Távolságok

Amikor először szerkesztettem folyóiratszámot, nem voltam könnyű helyzetben, mint ahogyan senki sincs könnyű helyzetben, amikor első alkalommal gyürekezik neki egy feladatnak. Ráadásul olyan területen, mint az irodalom és a kultúra. Amihez mindenki ért, a másiknál sokkal jobban. És ez így van jól, hiszen különben hogyan mennének előre a dolgok? Ha a kultúrát, az irodalmat nem érezné mindenki a magáénak? Mindazok, akik egyébként nem értenek egyet egymással. Egészen mást gondolnak a világról. Más alkotókat olvasnak, és másokkal barátkoznak. Jobb időkben ennyi, nem olyan jó időkben szekértábor-logika mentén alakul a kulturális élet is. Mégis jól van ez így, mert ez viszi előre a dolgokat, értelmes vitákkal, villongásokkal, egymásnak feszülésekkel.

Úgy emlékszem, nem volt ez másként 1998-ban sem, amikor először szerkesztettem folyóiratszámot. Véletlenül szembejött velem mint „találat” a Bácsmegyei Napló kapcsán. Erről aztán eszembe jutott, hogy nem lehetett mindez másként akkor sem, amikor útjára indultak a különböző lapok, folyóiratok, életre keltek szerveződések, olvasókörök, a huszadik század elején, a tizenkilencedik század végén. Nem feltételezés ez, hiszen utánaolvastam, és tudom, hogy nem volt másként. Személyes sérelmek, bosszúk, kizárólagosság és összetartozás kíséri a kulturális élet alakulását. Cserélődnek a szereplők, sokszor komoly térképeket kell rajzolni, ha meg akarjuk érteni a mozgásokat, átjárásokat a különböző lapok, folyóiratok között.

Nem tudom, hogy ez ma is így van-e. Pontosabban azzal magam is tisztában vagyok, hogy jórészt így van, az emberi természet is hozzásegít ahhoz, hogy így legyen. Amit nem tudok: van-e átjárás?

1998-ban, amikor ugyanannyira bonyolult volt a kulturális-irodalmi viszonyrendszer, mint ma, sikerült megteremteni egy tíz éven át működő műhelyt, aminek egyetlen lényeges jellemzője az volt – erről tanúskodnak a folyóiratszámok –, hogy van átjárás, legyőzhetőek a távolságok. Nem az volt a meghatározó, hogy kik írnak egy-egy számba, hanem az adott téma volt a lényeges. Akkor sikerültek legjobban a folyóiratszámok, ha nagyobb távolságok feszültek a szerzők között. Természetesen megvoltak a távolságok legtávolabbi pontjai, azok, akik azokon túl voltak, másutt publikáltak.

Ma már szinte nincsenek folyóiratszámok, amikhez nem lehet online hozzáférni. Szorgalmasan olvasom is, kedvem, hangulatom, érdeklődésem tárgya szerint. Megannyi kincsesbánya. Egészen elcsodálkoztam azon, hogy ilyen könnyű kincsesbánya-tulajdonosnak lenni. A kulturális életünk, irodalmi életünk, folyóirataink, újságaink várnak bennünket, senkit sem zárnak ki, nem küldenek el, nem fricskáznak. Egymás melletti lapokon szerepelnek tegnapi ellenségek, holnapi barátok, egykori szellemi harcostársak, akik néhány évvel később vitriolos ellenségekké váltak. A köztük meglévő távolság mégis bejárható.

Ha valami elveszett, akkor a távolság bejárásának lehetősége elveszett. Ezt hozta magával ez a széttöredezett és egyetlen helyiséggé zsugorított világ, ahol a jelenlét sokszor komolyabb teljesítmény, mint maguk a mondatok, a szöveg, a teremtett világ. Lehetséges, hogy ez így fog maradni, ami új minőségeket fog produkálni, lecsökkentve a szellemi távolságok összekapcsolása iránti igényt. Lehetséges, hogy az összekapcsolás igénye helyébe hosszú időre a szétválasztás radikális kulturális-irodalmi cselekedete kerül.

Gondolhatjuk, hogy ez sohasem volt másként, hiszen mindig feszültek az ellentétek, személyes sérelmek, amik meghatározták a kulturális mozgásokat. Valóban lehetséges így gondolnunk. De akkor miképpen viszonyulunk ahhoz a tíz éven át működő törekvéshez, szellemi műhelyhez, aminek egyetlen célja az volt, hogy összekösse a távolságokat. És ezt úgy is tette, hogy kinőtt belőle az első vajdasági magyar online folyóirat. Lehetséges, hogy úgy viszonyulunk, hogy megtartjuk a távolságokat. Nagy szerencse, hogy amennyiben ez így van, akkor levonulhatunk százötven év alatt kitermelődött kincsesbányába.