2024. április 25., csütörtök

Világvége

Vannak időutazók. Hogy miként csinálják, az számomra talányos, legfeljebb gyanakszom. Aggasztó viszont, hogy a kíváncsiságból átfutott néhány olvasmány és a hasonlóképpen kevés videó mindegyike romlást, sőt világvégét jósol. Nézem a fölvételt, mert olyan közeli a tartalma, hogy szinte kinyújtott kézzel elérhető a hat esztendő múlva bekövetkező jövő. Fut a kamera végig a város sok-sok utcáján, tereken, sehol egy lélek. Még elkóborolt macska, bárhonnan elővánszorgó kutya vagy egy átröppenő madár sem. Öncélúan váltja fényeit a közlekedési lámpa, itt-ott néhány leparkolt motorkerékpár, másutt autók. Házak, templomok, szobrok, sikátorok, üres padok, tiszta utcák, a pusztításnak semmi jele: se tűz, se víz, se bomba. Csupán halott minden. Vagyon, gazdagság, érték. Ennyi a világ ember nélkül. Kinek a vagyona? Kinek a gazdagsága? A jelek szerint a napokban, esetleg órákkal vagy percekkel ezelőtt halt ki és tűnt el az ember és minden élőlény – ha nem soroljuk oda a zöldellő fákat –, mert a gyümölcs- vagy zöldségárus kínálata a bódéja mellett várja még vevőit. Mégsem jön senki, hacsak a graffitiből életre nem kel a falon a női alak, vele talán egy tigris.

Sajnálom, hogy a kamera nem nézett be a házakba. Alighanem ott is tárgyakat látott volna: világító tévéképernyőt, gondolom, adás nélkül, mert ember híján nincs, aki műsort készítsen. És miről? Ugyanazt láthatnák az érdeklődők, ha még lennének, mint amit én nézek. Ez volna a napi riport, hírösszefoglaló, politika és kultúra, sport- és vitaműsor helyett. Túl rövid az idő 2027-ig ahhoz, hogy föltételezzük: önfenntartó robotoké lett a világ. Ha mégis így történt volna, valamelyiküket úgyis elkapja a kamera, amikor kilép az épületből ügyeit intézni. Vajon vannak ügyeik a robotoknak? Mondhatnám a néma utcákról, hogy Csernobil lehetett ilyesmi, de hát arrafelé biztosan akadt itt-ott eldobott vodkásüveg, néhány madár meg más jószág is.

Megértem az időutast, hogy vissza szeretne térni 2021-be, maradna hátra neki is még hat éve, bár öröme aligha szárnyalna a pontosan behatárolt vég tudatában. Egykor valamelyik jó ismerősömnek fölajánlotta közös ismerősünk, hogy pontosan megmondja a halála napját. Ő pedig azt válaszolta, hogy ne próbálkozzon vele, mert előbb leüti, mintsem kimondaná. Bizonytalan vagyok abban, hogy a földi örök élet jót tenne az emberiségnek, de a világvége dátumának ismerete, mondjuk így: az emberiség vesztének előre látott napja sem szolgálná hasznosan a botladozó civilizáció utolsó óráit. Miként a tagjait sem.

Különös – vagy talán mégsem –, hogy a jövőlátó filmek sohasem vidám életet, békés korszakot, jó irányba mutató fejlődést, tengerparti nyaralást, megtért időjárást, egészséges földkerekséget mutatnak. Megakadt talán minden derűlátásunk? Különben pedig mi okunk rettegni a világvégétől? Bizonytalankodó a felelet – amikor az egyéni vég úgyis bekövetkezik –, hogy az emberiséget féltjük-e. Esetleg csak szűk kis körünket utódokkal, barátokkal, kedves ismerősökkel, mondjuk néhány száz vagy ezer embert kímélnénk sajnálkozva szándékunk szerint. Az emberiségért aggódik-e az etikus ember, vagy csak az önző önmagáért? Ha nem rohan belénk kisbolygó, hanem hosszú és csendes lesz a vég, máris érdemes lenne szemügyre venni, hogy mely szakaszát járjuk az odavezető útnak.

Izgalmas az a kérdés is, hogy a videós miért szeretne visszatérni 2021-be. Járhatná az országokat, tobzódhatna étkekben, szórakozhatna kénye-kedve szerint, senki sem veszélyeztetné, a földkerekség leggazdagabb embere lenne, és elmondhatná: végre enyém az egész világ!