2021. október 21., csütörtök

A színház azért örök, mert titka az együtt lélegzésben van

Az utóbbi időben, a színházról, annak jelentőségéről, szerepéről, nemcsak a szakmabeliek mondják el véleményüket, hanem az egyszerű színházlátogatók, Thália templomának igaz, hűséges elkötelezettjei is megfogalmazzák a színházzal, színházukkal kapcsolatos megítélésüket.

Napilapunkban, a Magyar Szó szeptember 4.–5-ei számában, egy ilyen, számomra igencsak elgondolkodtató színházi megítélést olvastam. „A színház feladata, hogy szebbé tegye életünket” című írás szerzője, mgr. Miavecz Béla temerini közjegyző, fogalmazta meg gondolatait a színházról, és bevallom jóleső érzéssel olvastam írását.

Jóleső érzéssel, mert az említett írás szerzőjének minden mondatában ott éreztem, nemcsak a színház iránti végtelen ragaszkodását, hanem annak a meggyőződésének a tényét is, mely szerint a színházművészet szerepe, feladata nem a meghökkentés, hanem az, hogy itt, a déli végeken élő magyarság jelene (és a jövője is) tartalmasabb, szebb legyen, hogy ott a sötét nézőtéren, abban a felemelő hangulatban, amely csak ott teremtődik meg, ott teremtődhet meg, az az együttlét, az egymáshoz való tartozás öröme. A színpadról szóló biztatás megteremti azt az együtt lélegzést, amely a színházat évezredek óta élteti!

Azonban, úgy érzem, hogy sokan, különösen a most felnövő nemzedékek, színházunk, a magyar színház mintegy két és fél évszázados múltját nem ismerik. Éppen ezért engedtessék meg nekem, hogy erről a múltról szóljak. Czimer József, az ismert anyaországi dramaturg, egyik írásában hangsúlyozza: „A magyar nyelvű magyar színház, már születéskor történelmi harcnak, a magyar függetlenségnek, a magyar nyelv, sőt nemzeti létünk fennmaradásának egyik eszközeként, ráadásul harci eszközeként jött létre. És minthogy magyar színház magyar dráma nélkül nehezen teljesíthette volna ezt a feladatát, a magyar drámának is ezt a harcot kellett szolgálnia! És a színház, amely így a nemzet, a hazafiság szentelt csarnokának, templomának, székesegyházának szülötte, igaz hazafiak lelkében nem volt átépíthető semmiféle komédiázás, vásári alacsonyrendű szórakozás céljára.

A magyar fővárosban (a kettős hazában) egymást érték a színházi bemutatók. A német színházak bemutatói, mivelhogy a Habsburg önkényuralom nagyon ügyelt arra, hogy még véletlenül se sikerüljön olyan színháznak gyökeret eresztenie, sem Budán, sem Pesten, amelyben magyarul szólalnak meg a színészek. II. József a teljes nyelvi elnyomás módszerével a magyar nemzet létére tört! Ennek ellenére, szinte teljesen magára hagyatva, töretlen hittel, elhivatottsággal hordozta országszerte a szent fáklyát, egy maroknyi fanatikus kis csapat, Kelemen László vezetésével.

Kelemen László szülei módos emberek voltak. Fiukat ügyvédi pályára küldték. Kelemen László Grassalkovich herceg gödöllői uradalmának ügyésze lett. Rövid ideig. Ugyanis egyszerűen otthagyta a biztos állást és a színjátszást választotta élete céljául.

S minden nehézség ellenére, az állandó megalázás pergőtüzében, Kelemen társulatának sikerült, 1790. október 25-én, a Várszínházban megtartania az első magyar színház előadását. Igen! 231 évvel ezelőtt Kelemen Lászlóék ajándékozták meg nemzetünket az említett csodálatos ünneppel. S talán a sors keze intézte úgy, hogy a magyarság első, színházavató előadását éppen a Várszínházban tartották meg, abban az épületben, amely valaha templom volt (a karmeliták temploma) és amelyet II. József alakította át színházzá. S milyen csodálatos véletlen, hogy éppen arról a színpadról hangzott el az első magyar szó, melyet József császár emelt az 1786. évi rendeletével egy oltár helyén a német múzsa számára. Mintha csak a magyarok Istene intézte volna ezt így! – írta Pataki József, a Nemzeti Színház egykori tagja A magyar színészet története (1790–1890) című könyvében.

Emlékeztetőül említettem a magyar színház „születését”, azzal a szándékkal, hogy ily módon is hangsúlyozzam: a magyar színház születésének pillanatától kezdve, létéért, megmaradásáért küzdött! S a magyarság első színházának, már akkor, legfőbb célja az igazság, mégpedig nem a mindennapok külsőséges igazsága, hanem a lélek végső igazsága. Mert a nemzetnek, akkor szüksége volt rá. S ez a küzdelem volt a zászlóvivője annak az akarásnak, mélységes elhivatottságnak, amely színházainkat éltette, nem engedve meg, hogy Thália templomából kitessékeljék, kiűzzék őseink nyelvét, a magyar nyelvet.

S ezzel kapcsolatban mindenképpen szólni szeretnék, szólnom kell, nagy színházunkról, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatáról. Brestyánszki Boros Rozáliának, a színház dramaturgjának Decennium című könyvéből idézek: „1985-ben a Népszínház élére a hírhedt színházcsinálót, Ljubiša Ristićet helyezték, aki megszüntette a két társulatot, azaz úgymond összeolvasztotta őket (a szerb és a magyar társulatról van szó) és multikulturális színházpolitikája eredményeképp tízéves „uralma” alatt a magyar társulatból nem maradt Szabadkán szinte senki. Ristić távozását követően – amelyre 1995-ben került sor – a magyar társulatnak (hivatalosan még mindig: magyar nyelvű társulatnak) már csírái sem maradtak Szabadkán és a kevésbé „radikális” színházi formát kedvelő, magyar (nyugat-európai) hagyományokon alapuló színházat értő és igénylő közönség is teljesen elidegenedett a szabadkai színháztól. Bizalmatlanná, érdektelenné, sőt ellenségessé lettek. A színházcsinálást elölről kellett kezdeni.”

Negyvenéves volt akkor első hivatásos magyar színházunk. Szégyenletes felszámolása letaglózott bennünket. Azonban nem valamiféle petícióval válaszoltunk. Nem aláírásgyűjtésbe kezdtünk, hogy aztán, ilyen formában tiltakozzunk, elítéljük az embertelen cselekedetet. Nem! A magyar sajtónk volt az első, amely érdemben kiállt színháza mellett. Igen! A Magyar Szó, a Hét Nap, a fiatalok lapja hasábján jelentek meg a tiltakozó írások. S ott voltak az akkori magyar párt tagjai, akik, Vajdaság-szerte, meg nem alkuvó határozottsággal védték a színházat. A művészek közül Kovács Frigyes szállt szembe Ristić úrral, aki, az időben, nemcsak színházi, hanem politikai „tekintély” volt Szabadkán! S megemlítem még azt a bizottságot, amelyet a város akkori polgármestere, Kasza József, hozott össze és amelynek tagjai között ott volt Dudás Károly és Siflis Zoltán, akiknek a bátorsága, színházszeretete, példaértékű volt.

S nem a petíció teremtette újjá, nem a mindenhova elküldött petíciónak köszönhetjük, hogy Thália templomában (ha még nem az újjávarázsolt egykoriban) nem hallgattak el a múzsák.

Befejezésül még csak annyit, hogy: megköszönjem Miavecz Béla úrnak, megköszönjem azt az írást, amely a Magyar Szóban megjelent. Megköszönjem a színház, a magyar színházunk melletti, bátor, határozott kiállást! S biztos vagyok benne, hogy nemcsak Temerinben vannak Miavecz Bélák, hanem sokan vannak még itt a Vajdaságban, akik hozzá hasonlóan, elhivatottsággal védik a színházat, a 231 éves magyar színházat!