2021. október 24., vasárnap

Egy szavunk van az igazságra

A 69. Kanizsai Írótábor idő- és térbeli mezsgyéjén állunk. Mögöttünk a hatvannyolcas szám, előttünk a fenntarthatóság villanásai. Nem egy nyugodt helyzet ez, nincs status quo, illetve, ha van, az is állandóan változik, ellentmond önmagának, ahogyan ezt tesszük mi is, miközben azzal nyugtatjuk magunkat, hogy lesz ez még így se, most örüljünk egymásnak meg mindannak, amit az alagsortól a padlásig találunk. Nyilván, ha létezik fenntarthatóság, akkor lenn tarthatóság is van valahol, odalent, a magasban. Merthogy számunkra ez a kettő, utóbb eggyé válik, testünk, lelkünk tehet erről, mit csináljunk, így vagyunk összegyúrva.

Nem csak az írók tudják ezt, ők talán képesek megfogalmazni, leírni, de ezáltal a lényeg csak annyiban változik, hogy megtanulják, amit kimondanak, megtanuljuk, amit egyszer már kimondtunk. És ez egy fontos mozzanat. Az itt ünneplők, akik ugyanakkor otthonírók, otthon, különféle imazsámolyokon térdeplők, vagy nem térdeplők, ugyanazt tanulják, amit egyszer majd tudni is fognak: hogy a fejünk felett repkedő sorsunkat lepkehálóval elkapni lehetetlen. Ellenáll a légmozgás, a háló lyukas természete, és az ebből fakadó ügyetlenül kapkodó vitustáncunk. Tudni illik, az író nem ír: az írás csak ujjak mozgatása. Az író a saját lelkét táncoltatja egy számára ismeretlen porondon, ami azért ismeretlen, mert ő fölötte létezik. Plafontáncot járunk tehát, fejjel lefelé, a mélységeket felfedezni szándékozva, miközben azt hisszük, hogy magasságokat hódítunk meg. A fizika nem kérdez többet, csak annyit, hogy miért nem látjuk egymást tisztán, így, fejen állva? Talán azért, mert a fejünkben keletkező vértolulás előbb-utóbb közös nevezőre, közös megnevezhetőségre ítél bennünket.

Koncz István költő és Dobó Tihamér festő szobra a magyarkanizsai városháza előtti parkban (Fotó: Puskás Károly)

De most álljunk talpra egy kicsit, ellensúlyozandó az előbbi groteszk helyzetet. Sikerülnie kell, mert a tisztánlátás csak így nyújthat lélekemelő perspektívát. A fenntarthatóság elsősorban a fejre vonatkozik, ezt már az ősember is tudta. Ebben, gondolom, azóta is egyetértünk. Mint ahogy abban is, hogy írókként a saját igazunkon kívül, a mások igazát is aláírjuk – így, vagy úgy. Talpon állva már megengedhető, sőt, tapasztalható a különbözőség, a szellemi hiúság vására, a gyönyörű északfok, idegenség. Talán ezekből a fogalmakból születhet meg az a vonzerő, lélek-gravitáció, mely mindenkinek külön helyet biztosít ebben a világnak nevezett, nagy templomban. És a vírus is szabványméret lehet, ki mondhatja meg neki, hogy sosem volt az?

Leírandó dolgaink hoznak össze, és választanak szét bennünket. E két dolog annyiban ugyanaz, mint ahogy az entrópiát, a rendezetlenség felé húzó furcsa erőt, egyként akarjuk legyőzni. A mi energiánk a leírt szóban, a magyar nyelvben van. Vagyis a felvállalt gondolatban, amelynek hatása lehet ilyen, vagy olyan, de szándéka a legtöbb esetben őszinte. Ha nem, annak a lelke rajta, aki írta. Akinek nincs igazsága, ne verekedjen. Ezért néha verekszünk is, jelképes, vagy nem jelképes értelemben, háborúzunk, vélt vagy valós igazságunkat hitünk által megszülve, megőrizve. De a mi dolgunk – szavakat, mondatokat leíró és vállaló írók dolga, hogy megértsük: egy szavunk van az igazságra, és amit leírtunk, nem kőbe, de lelkünkbe vésetik, sőt, lehet, hogy azt már mások is megfogalmazták. Lehet, hogy nem ugyanúgy, de szándékuk szerint, igaz módon. És ez a szándék az, ami a szabálytalan gömbalakot formáló fejünk felett szabályos univerzumot formál.

Magyarkanizsán vagyunk, a 69. írótábor megnyitóján, elődeink tiszteletét, és a saját magunk jelenlétét ünnepelve. Az írótábor úgy vigyáz magára, ahogy mi is rá. Úgy létezik, hatvankilenc éve, ahogyan mi, fejen állva, vagy talpon állva látjuk őt. Őt? Lehet, hogy képzavarral élek, de ez az írói közösség már régóta megszemélyesítette önmagát. S hogy ki ez az „önmagunk”? Erre minden találkozásunk másmilyen választ ad. És ennek örülnünk kell.

(Elhangzott a 69. Kanizsai Írótábor megnyitóján)