2021. október 19., kedd

Az önzés zsivaja

Nem is vettem észre a gyerekzsivaj hiányát. Pontosabban azt sem vettem észre, hogy teljesen megváltozott az élet az utcában, mert se gyerekek, se gyerekeiket szállító ideges, mindig késve útnak induló, terepjárójukat túráztató anyukák és apukák. Se húszéves autókban megfontoltan közlekedő nagypapák. Se vidám, terebélyes nagymamák, akiknek széles derekába boldogan csimpaszkodik az unoka, miközben a bicikli nyögve cipeli a terhet – nagyanya, gyermek, iskolatáska. Mindez eltűnt az iskola utcájából, ahol lakom. Észre sem vettem.
Akkor döbbentem rá arra, hogy a világjárvány miatt teljesen megváltozott életünkből úgy tűntek el a zajok, neszek, megszokott és bevett ritmusok, amilyenek az iskolába járás reggelei, hogy mi azt észre sem vettük.
Visszaérkeztek az ideges, tülkölő, terepjáróikban csinos frizurával késésben lévő anyukák, akiknek csemetéi hátratekeredő fejükkel irigyen figyelik az anyjukkal/apjukkal baktatókat, a ráérősöket, akik nem is annyira ráérősök, mint amennyire időben indulók, hogy legyen idejük mondatot váltani, kerítésen kémlelő kutyaorr és harapós száj vonatkozásában tanácsot adni, az útközbe eső fák leveleiről megállapítani, melyik fáról is van szó.
Visszaérkeztek a húszéves autóikkal tötyögő nagypapák, orrukon remegő szemüveggel, a hátsó ülésen vidáman integető unokával, aki a legváratlanabb pillanatokban tudja előredugni a kobakját, azt kérve, hogy azonnal álljanak meg, mert ő innentől talán gyalog menne a Misikével, Gyurikával, Pannikával. Ilyen nevek persze már alig vannak, kitaláltam. De a többi igaz. Látom. Nézem. Szemlélődöm. Szaglászom az őszt. Gyereknevetés-illatú. Mindig is ilyen volt. És mégsem vettem észre, amikor eltűnt, amikor kiüresedtek az utcák. Nem jutott eszembe: vajon most gyerekzsivaj-illatú lesz-e az ősz?
Mellbe vágott a gyerekzsivaj. Nem emlékszem, mikor láttam gyerekarcokon ennyi boldogságot. Igazi, felhőtlen boldogságot. Önfeledt nevetéseket hallgatok. Az utcasarkon trécselő felsősöket hallgatok. Nem zenéket mutogatnak egymásnak telefonjaikon, hanem beszélgetnek. Nem más mondta nekem. Láttam. Hallottam. Néztem.
Nem emlékszem, mikor hallottam ennyi egymásba bújó, egymásba gabalyodó mondatot. Élmények kitárgyalását. Szavak zuhogását. Nem emlékszem, mikor hallottam ennyi életet az utcában.
Ha azt mondanák, hogy tegyünk meg mindent, ami módunkban áll, hogy ne kelljen ismét megszüntetni ezt az életet, az életnek ezt a finom, lendülettel és gyermeki boldogsággal töltött minőségét, vajon megtennénk-e? Bizonyára mindenki igent mondana, ha föltennék neki ezt a kérdést, ami nagyon helyes, az ember legyen önzetlen és jó ember. Ha azonban úgy folytatódna a kérdés, hogy ennek érdekében adnák-e az arcunkat ahhoz, hogy kötelezővé tegyék a vakcinát, mert – legalábbis úgy tűnik – ez az egyetlen és legbiztosabb módja annak, hogy a tagozatok, vagyis a gyerekek ne kerüljenek sárga, piros zónába, ne kelljen az osztályokat, közösségeket szétválasztani egymástól, ez a módja annak, hogy a gyerekek egymással tölthessék az idejüket, és önfeledten járhassanak iskolába, akkor igen kevesen volnának, akik az arcukat adnák egy ilyen kampányhoz. Hiszen a gyermekzsivajjal, az önfeledt iskolába járással (a járványnak ez is velejárója, az ilyen szókapcsolat, mint önfeledt iskolába járás, aminek megszületéséhez nyilvánvalóan az iskola, a közösség, a tanárok, az emberi kapcsolatok megvonása járult hozzá) szemben, amit, ugye, elvben mindenki támogat, hát hogyne, a gyerekeink boldog és lelki-szociális sérülésektől mentes felnevelése mindennél előrébb való, ott vannak a felnőttek, a felnőttek tömegei, akik szintén igen hangosan zsivajognak, csak éppen amiatt, hogy nem kellőképpen szabad az életük, mert a megszorításokkal, amivel az oltottaknak „kedveznek", őket hátrányosan megkülönböztetik. Ugyan ki mondaná azt, hogy ennek a gondolkodásnak a végén megint a gyerekek lesznek otthoni körülmények közé kényszerítve, tőlük vonjuk meg a barátokat, a tanárokat, a közösséget, az egészséges lelki-szellemi felnövekedéshez mindannyiukat megillető körülményeket. És ugyan ki mondaná azt, hogy az esetleges postcovid tünetek miatt nem egészen vállalható magyarázat az oltásellenzésben az, hogy át kell rajta esni, mint az influenzán. Az önzés zsivaja erősebb.