2021. szeptember 18., szombat

Charles Pierre Baudelaire, a párizsi bohém és dandy

(1821. április 9. – 1867. augusztus 31. Párizs)

                            „Gyönyörűséges dolog Baudelaire-t olvasni.”

                                                                               (Hegedüs Géza)

 

A szimbolista költő a világirodalom talán legmegosztóbb személyisége, akinek életét és munkásságát dicsőítették azok, akikre ösztönzőleg hatott és szidalmazták sokan mások; nemzedékek példaképe lett, és nemzedékek vitáinak tárgya – de a „legnagyobb költő” jelzőt még az ellenségei sem vitatták el tőle.

Baudelaire mindenekelőtt két dolgot akart: szabadon élni és megalkotni élete fő művét, a Fleurs du Mal 1* verseskötetet.

Az élet borzalmassága és extázisa

Apja művelt és vagyonos, magas rangú hivatalnok volt, akihez jó viszony fűzte: ő tanította meg írni-olvasni, fejlesztette művészi ízlését. Korán elveszítette, anyja a fiatal Caroline, a női ideál jelképe pedig feleségül ment a konzervatív szemléletű Aupick tábornokhoz. Baudelaire árulásnak érezte anyja házasságát, magányos és zárkózott, dacos és cinikus ifjú lett. Tizennyolc évesen kijelentette, hogy sem katona, sem diplomata nem lesz – hanem író. A tábornok megvetette őt, ő gyűlölte a mostohaapját. 1840-ig jogi tanulmányokat folytatott, szabadon élt, olvasott és élvezte a Latin Negyed diákéletét, – a későbbi szenvedésekkel nem számolva – az ópium és a hasis rabja lett. Kikövetelte apai örökségét. Meg is kapta. El is herdálta. Micsoda biblikus kép.

Baudelaire

1841-ben mostohaapja kétéves Indiai utazással akart véget vetni a bohém életnek. Baudelaire az unalmas utazás során az utasok megbotránkoztatásával szórakozott. Mauritius szigetén azonban olyannyira elbűvölte a természet és a helyi nők szépsége, hogy megszakította útját, majd a Réunion szigetére ment. A tengeri utazás élete legmeghatározóbb élménye lett: előhívta romantikus hajlamait, átitatta az egzotikum, a messzeség nosztalgiájával, a trópusi tájak színeivel és érzékiségével. Indiát sohasem látta meg. 1842 februárjában visszatért Párizsba, ott ismerte meg Jeanne Duvalt, a démonikus félvilági mulatt színésznőt, aki a Fekete Vénusz szerelmi ciklusának ihletője. Sajnos, a múzsa nem értette meg Baudelaire költészetét. Nem ismerte, nem szerette az irodalmat, faragatlan és kapzsi volt. Inkább buja érzékiségéből merített a költő ihletet, ami a szenvedélyesen megélt trópusi tengerek emlékét jelentette neki. Bohém életmódjával apai örökségének a maradékát is elverte; hitelezői miatt állandóan változtatta szállodáit 2*, mígnem 1845-ben a családja gyámság alá helyeztette.

Sokat olvasott, tanult; megjelentek képzőművészeti és irodalmi bírálatai, kiadta Az 1845-ös Tárlatot. Delacroix izgatott festményeit hatásosan népszerűsítette, ő vont először párhuzamot a romantikus festő indulata és hangulata, valamint az éppen feltűnő Wagner zenéje közt. Az 1848-as forradalom idején radikális eszméket hirdetett, a Le Salut public című lapot szerkesztette, cikkeket publikált. Baudelaire erős akarattal le tudott szokni a kábítószerekről: költészettel, szeszes italokkal és kedvesei ölelésével pótolta a mérgeket. De ezek is kellően aláásták egészségét.

A forradalom után a művészeti kritikái, majd Poe-fordításai ismertté tették. Népszerű volt a képzőművészek körében, két szeretője képét nagy festők és szobrászok örökítették meg. Manet híres festményének a címe is ez: „Baudelaire szeretője”. 

1851-ben végleg megcsömörlött a politikától; élesen vitatkozott a romantika és a pozitivizmus haladás-hitével.

Ekkortájt ismerkedett meg Madame Sabatier-val, a szép és művelt kéjhölggyel, aki valóságos irodalmi-művészeti szalont tartott fenn Párizsban. Vendégei voltak pl. Flaubert és Gautier. Aglaé maga is írt verseket, ő lett az érzéketlen és buta Fekete Vénusz ellentéte, az érzéki szerelem után a spirituális szerelem. A heves és eltitkolt szerelem. Ő a Fehér Vénusz című ciklus ihletője. Baudelaire öt éven át küldi neki – névtelenül – hozzá írt verseit.

1854-ben Marie Daubrun színésznő, a szőke szépség szerelme igézte meg, így született a Zöldszemű Vénusz ciklusa. Összetörte a szívét, amikor egy másik költőért elhagyta, Baudelaire mégis mindvégig gyengéd áhítattal szólt róla.

„Az életem átkozott volt kezdettől fogva

1857-ben – 36 éves korában – végre megjelent verseskötete, a Les Fleurs du Mal 1300 példányban 3*. Az Ajánlás Gautier-hez, a l’art pour l’art atyjához szól. Irodalmi-művészi körökben ekkor már igen jó neve volt, mégis éles támadás éri: a Le Figaro július 5-én „istengyalázó és erkölcstelen” versek szerzőjeként említi, az ügyészség perbe fogja a kötet kiadóját (a vádpontok ma már nevetségesek), és elrendeli 6 vers kihagyását 4*.. A nyitó- és záróversek hangsúlyosak, fontos a sorrendiség, a cikluscímek. Nem időrend szerint, hanem témakörök szerint csoportosította műveit. S minthogy csak akkor hozta nyilvánosságra verseit, ha formailag kifogástalannak találta őket, így még évtizednyi pontossággal sem lehet kitalálni, melyik vers mikor keletkezett. A Romlás virágait tudatosan megalkotott kötetkompozíció jellemzi. Maga Baudelaire erről így vallott: „Könyvemnek egyetlen elismerést kívánok: ismerjék fel, hogy nem album, eleje és vége van. Valamennyi új költeményt azért készítettem, hogy beilleszkedjenek az általam választott különös keretbe.” … „Ebbe a kegyetlen könyvbe beleraktam minden gondolatomat, egész szívemet, minden (álruhás) vallásosságomat, minden gyűlöletemet” – írta nem sokkal halála előtt.

Édouard Manet, La Maîtresse de Baudelaire, 1862 Budapest, Szépművészeti múzeum

1861-ben adták ki A romlás virágai második, bővített kiadását. A Figaro még mindig botrányosnak tartotta, a kritika így jellemezte: „ezek a virágok pompásan hajtottak ki, de a trágyadombon”.

A Romlás virágai harmadik kiadása halála után jelent meg. Az Előszóban így ír: „… Tudom, hogy a szép styl szenvedélyes szerelmese kiteszi magát a sokaság gyűlöletének; de semmiféle emberi tekintet, semmi álszemérem, semmi pajtáskodás, semmi közvélemény nem kényszeríthet rá, hogy e század páratlan tolvajnyelvén szóljak, vagy összekeverjem a tintát az erénnyel.”

(Szabó Lőrinc fordítása)

Manet és Baudelaire barátságának magyar vonatkozása: a Hölgy legyezővel vagy Baudelaire szeretője című festményt (1862) a Budapesti Szépművészeti Múzeum 1916-ban vásárolta meg. A festményen Jeanne Duval. Baudelaire akkor is eltartotta őt, amikor már nem éltek együtt és az szélütést kapott. Manet már a paralízisben szenvedő, beteg Jeanne-t festette meg.  

Szenvedélyek és szenvedések örvénye

Baudelaire egyre sanyarúbb anyagi körülmények közé került. Adósságai nőttek, menekült a hitelezői elől. A család egy régi barátjának köszönhetően életjáradékhoz jutott, így nem kellett éheznie. Az írásból sosem tudott megélni, pedig versein kívül megjelentek irodalmi és művészeti tanulmányai is. A fiatal költők, köztük Mallarmé, Valéry és Verlaine mesterüknek tekintették. „Baudelaire az első látnok, a Költők királya, igazi isten”, jelentette ki Rimbaud. Életvitelével is óriási hatást gyakorolt követőire: erős volt benne a polgárpukkasztó hajlam; egyszerre volt elátkozott, züllött költő, művelt műértő és jólöltözött dandy; egyszerre sütött belőle a bűn és ragyogott át a tisztaság; a világgal elégedetlen és ideál után sóvárgó lelke szüntelen az eszmény és az undor közt vergődött. Időnként meglátogatta özvegy édesanyját Normandiában, hogy megpihenjen.

Elvágyódás

Az utazás, a világjárás motívuma gyakori téma és verscím, a költő élet- és művészetfilozófiájának lételeme. Baudelaire képes térben és időben, valóságos helyváltoztatás nélkül is kalandozni.

1964-ben Brüsszelbe költözött. A romlás virágainak legteljesebb kiadása is ott jelent meg. Akkorra már megvolt újabb kis kötete is: a Kis költemények prózában. Ezek nem szabadversek, hanem lírai hangvételű lélekállapotok; megrendítő képek, víziók. Belgiumban előadásokat, felolvasásokat tartott, de a vágya, hogy anyagilag és szellemileg helyre álljon, eredménytelen maradt. A belgákkal nem igazán tudott megbarátkozni, gúnyverseket is írt róluk. Vérbaja, a vénuszi betegség elhatalmasodott rajta, rohamait és fájdalmait ismét ópiummal, hasissal igyekezett csillapítani. Namurben szélütés érte, lebénult és elnémult. Utolsó hónapjait egy Párizsi magánkórházban töltötte, ahol barátai zenével próbálták enyhíteni szenvedéseit. „… így élt még négy hónapig, de sem beszélni, sem írni nem tudott már, mivel a bénulás eltépte a gondolat és a szó összekötő láncát” (Gautier).

Az utazás

A bohém költő, aki zsenge korától fekete és fehér Vénuszok karjaiban találta meg a gyönyört, utolsó napjait betegen és némán, tolószékben töltötte. Meggyötört teste és ellentmondásokkal teli lelke a megnyugvást édesanyja karjai közt lelte 1867. augusztus 31-én.

Hírneve halála után meglepő gyorsasággal növekedett. Baudelaire nagy hatással volt a modern magyar irodalom fejlődésére is. Már a 19. század végén fordították, de igazán a Nyugat „első nemzedéke” honosította meg a nagyközönség számára.

1* A kötet címének magyarra történő fordítása igencsak sok fejtörést okozott a műfordítóknak, nevezetesen Babits Mihály, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc költőknek. „A Romlás virágai”, “A Rossz virágai”, ”Bajvirágok„? A kötet első ciklusának alcíme a „Spleen és Ideál” kitűnően képviseli a könyv erkölcsi és szellemi tartalmát, fordítása talán könnyebb feladat lett volna. (Baudelaire gyakran és szívesen él az angol Spleen kifejezéssel.) Ám a francia Mal szónak a magyar nyelvben nem találták az igazi megfelelőjét. Az egyszersmind jelző és főnév jelentése: Rossz, de utal az anyagi vagy testi bajra, jelenti a betegséget, a kárt, a nehézséget, a fáradalmat, a gyötrelmet, a veszteséget és a fájdalmat, az ördögit.

2* hosszasabban élt pl. az Ady-által is megörökített párizsi Pimodán-palota művész-bérlőivel

3* Az Előhang jelzi a kötet alaptónusát, ezt követi a hat tematikus ciklus: I. Spleen és Ideál (109 vers – köztük: Az albatrosz; Kapcsolatok; Egy dög; A macska; Útrahívás; Őszi ének 1-2.); II. Párizsi képek (20 vers); III. A bor (5); IV. A romlás virágai (13); V. Lázadás (3), VI. A halál (6 vers – köztük: Az utazás)

Csodálatosan gazdag, szép és igaz könyv, bátor, eredeti, pontos, izzóan értelmi és érzéki, idealisztikus és öncélú. A francia lírát egy Baudelaire előtti, és egy Baudelaire utáni költészetre osztotta. (Szabó Lőrinc)

4* Az ékszerek; Lezbosz; A vámpír metamorfózisa; Kárhozott asszonyok; Léthe; Hozzá, aki túl vidám