2021. október 28., csütörtök

A Tiszánál

Kedves tanárom és mentorom,

Dr. Szeli István akadémikus emlékére

(Zenta, 1921. szept. 11. – Újvidék, 2012. febr. 25.)

 

Fél évszázada kellemes őszünk volt. Szép, szeptember végi délutánokon nagy büszkeséggel és élvezettel sétálgattunk fiacskámmal a zentai Tisza-parton. A közelben bújtunk meg albérleti fészkünkben, így sokszor végigmértem, hány lépés a sétány a hídtól a volt komplejáróig és vissza. Két hónapja szereltem le, szívemben megöleltem a gesztenyesor minden fáját, meséltem a fiamnak, akit vagy a hangom, vagy a lágy tiszai szellő, lassan elaltatott. Ilyenkor leültem egy padra, néztem a kölyköcskét, a folyót, a túlparti madarak megnyilatkozásait csodáltam. Könyvet vittem magammal, éppen Thurzó Lajos válogatott verseivel ismerkedtem. Már berukkoltam a könyv megjelenésekor, így akkor lapozhattam bele, amikor hazatértem a bolgár–görög–jugoszláv hármashatártól. Megismertem minden verset szeptemberre, Vera néni, a könyvtáros, aki negyedikes korom óta lassan megismertetett a teljes állománnyal, azt mondta:

– Esztendeje itt van már nálunk a kötet, elejében csak kivitték néhányan, de már hónapok óta senki. Maradhat nálad, ameddig csak lapozni van benne kedved.

Kedves egyetemi mentorom, dr. Szeli István, a Tanár Úr, harcolt a kiadásért, hiszen a költő életében csak egy kötetecskéje jelent meg, a Napos oldal, mg halála után pár évre egy elbeszélő verse, a Tavasz Jánoska elindul. 1955-ben ez a kiadvány lett volna a szép vajdasági könyv. Ám a mi tanárunk nem hagyta feledésbe merülni Thurzó Lajos költeményeit. Letette a válogatást a Forum Könyvkiadó igazgatójának asztalára. És meglett, hosszú idő után, a harmadik Thurzó Lajos-kiadvány. Én tudtam Szeli bácsiról, hogy nagy lokálpatrióta, hiszen ismertek voltak előttem a zentai írókról, irodalomról kiadott füzetei, és idősebb barátaim meséltek sokat arról a zentai Bolyai Farkas Főgimnáziumról, amelyben Szeli István tanított. Igazgatója is volt az intézetnek, hatalmas diákbarát, és nagy-nagy szurkolója a vízilabda csapatnak. Egy alkalommal, amikor esti órákban lett volna stilisztika gyakorlatunk, amelyet ő kedveltetett meg csoportunkkal, áramszünet szakította meg ténykedésünket. Szerencsénkre a Hold épp arra járt, benézett a szemináriumi termecskénk ablakain. A félhomályban mellém ült az előadónk, s megkérdezte, mi újság Zentán? Néhány szóval összegeztem a művelődést, de ő a pólózókról akart hallani. Szurkolójuk voltam magam is, így nem volt nehéz röviden beszámolni, hogyan is telt a nyár. A leghihetetlenebb esemény is megtörtént, a zentai legények legyőzték szabadkai ellenfelüket.

– Jó most pólózni Zentán, ott a jó medence! Mi a Tiszán elkerített pályán itattuk egymást! – nevetett föl a Tanár Úr.

Ültem a parton, előttem a gyerekkocsi, alvó fiammal egymást nem zavartuk.

Ismerős hang köszöntött rám. Fölugrottam, szinte hihetetlen, dr. Szeli István sétált a parton, s odajött hozzánk. Először a kék sapkás Kisbalogot szemlélte meg, szép gyerek, nagyon szép.

Szeli István

Leült mellém, kérdezgetett, én felelgettem, hogy megy sorom, milyen a katedra az Emlékiskolában? Mellettem a padon pihent Thurzó Lajos válogatott verseinek kötete, a Lélekkel magasba szállni…, meglátta, kézbe vette, belelapozott.

– Kedves időtöltés. Versekkel és gyerekkel sétál?

– Egy hónapja került a kezembe. A könyvtárból.

– Mi a véleménye róla?

– A könyvről? Az jó.

– És a szerzőről?

– Versrészletei, sorai vannak jók.

– No, ne legyen ennyire fullánkos!

Fölütöm a könyvet, idézek.

„Olyan az ég, mint megcsodált,

szép tiszta szeme

a szomszéd kislánynak,

ki ott áll mindig a kertben fehéren,

s felnéz a lombos fák alul

kezében lekváros kenyérrel,

melyre a nap aranyló cukra hull.”

Kedves Mesterem kivette kezemből a kötetet, becsukta. Aztán jobb tenyerébe állította, s hagyta, hogy magától szétnyíljon. Az idézett részt mutatták a lapok.

– Sokszor elolvasta?

– Sokszor.

– Miért?

– A gyerekkor ízét érzem benne.

– Érdekes – simogatta állát Szeli István: – Ezt én nem fedeztem fel. Eddig. Pedig nyilvánvaló.

– Szilvalekvár – mondtam.

– Valóban az.

Ültünk a padon, s kerestük a sorokat, a versrészleteket.

– Az egész versek engem nem hódítottak meg – szóltam.

– Nem is fogják. Nincsenek egész versei.

– Jártam Thurzó Lajos özvegyénél. A nagynéném gyerekkori barátnője. Így juthattam be hozzá.

– Tán az eredeti verskéziratokat kereste?

– Azokat.

– És?

– Ha elkészült a vers, átírta a szöveget egy másik papírra. Ez a másik papíron leírt költemény jelent meg, ha igen – magyarázta Thurzó néni.

– Azok az első papírok? – kérdeztem az özvegyet.

– Azok nincsenek meg. Eltűntek. Vagy a költözködésemkor, vagy még előbb.

– Megsemmisítette volna őket?

– Könnyen lehet. Egy időben, a negyvenes évek végén nagyon támadták a kollégái. Kirúgták a pártból – törülgette szemét Thurzó néni.

– Tudom – bólintott a Tanár Úr. – Sikertelen lett a kutatás?

– Csak beszélgetés, Tanár Úr. Ültem a széles gangon, hallgattam az őszülő asszonyt.

– Azok a lapok nincsenek benne valamiben? – kérdeztem.

– Nincsenek – húzott kicsikét kendője csomóján Thurzó néni.

– Hiába járt a költő lábnyomán? – mosolyodott el Mentorom.

– Nem volt hiábavaló. Valami kivilágosodott előttem. Rájöttem Thurzó Lajos tragédiájára: utólag fércelte bele a kész költeménybe a szocialista, kommunista, világforradalmi, győzedelmes és főképpen kötelezően optimista lózungokat. Nehéz munkája lehetett, mert e rákos daganatrészek zeneisége sem hagy kivetnivalót. A felesége szerint az első változatok, amelyeket ő meghallgathatott, igen gyorsan elkészültek, míg a második változatokon sokáig, néha napokig firkálgatott, közben hangosan föl is mordult néha, talán még káromkodott is.

– A nekem fölolvasott versek érdeklik? – nézett szemembe a gangon az őszülő asszony.

– Azok.

A Tisza Zentánál (Fotó: Gergely József)

– Mindent áttúrtunk már miattuk Szeli Istvánnal is, Tripolsky Gézával is, Kalapis Zoltánnal is, de nem akadtunk rájuk. Egy nagy szürke borítékban voltak. Az meg eltűnt a föld színéről.

– Talán egyszer rálel majd valaki arra a borítékra! – sóhajtott dr. Szeli István.

– Nehéz elhinnem, hogy az alkotó tűzre vetette volna akvarell hangfekvésben megkomponált verseit – válaszoltam. – Ezekről tudta, hogy nem eltorzítottak. Utálhatta nagyon a szándékosan elfuserált munkákat, ahol a moll végére mindig a dúr törleszkedett be, agyoncsapva recsegő propaganda plakáthangjával a vonósnégyesre komponált lepkeszárny rezdüléseket.

Talán megemelt hangomra föleszmélt Bécike. Kapott korty itókát, pilláit lehunyta.

– Milyen kedves szóval beszél róla, István! – mosolygott rám dr. Szeli István. – Hogy csillog közben a szeme! Maga megszerette Thurzó Lajos költészetét!

– Megszerettem bizony. De nem a költészetét, mert az olyan, mint a búvópatak! A gyönyörű és különleges versrészleteket, a pompás sorokat. A szabólegény elejenincs – végesincs vonósnégyeseit. Mozaikkockák, képrészletek.

– Teljes kép nem lesz belőlük soha?

– Lesz. Hozzáálmodjuk a torzókhoz a hiányzó részeket.

 

1971. szeptember – 2015. nyár – 2021. szeptember 1.