A tanár úr péntek reggel nyolckor lépett ki az ajtón, kétszer megrázta a kilincset, hogy jól bezárta-e maga után, kezdett feledékeny lenni. Feltette a kalapját, egyet húzott a zakó alján, nehogy ráncolódjék. Nem nézett a gimnázium felé, átment óvatosan a főúton, el a kis boltig. Két zsemlét vett, felvágottat, egy kis sajtot. A kislány, aki kiszolgálta, már nem volt tanítványa, talán az anyja vagy a nagyapja, és erre a gondolatra keserűen elmosolyodott. Bizony régen tanított már, ki gondolta volna, hogy megéri a kilencvenet, holnap lesz a napja. Sok gyerek kikerült a keze alól, egyszer össze akarta számolni, nézegette az osztályképeket, hogy az egyikbe 32 fiú járt, a másikba 42, de aztán már nem a számok voltak a fontosak. Később lányok is tanulhattak a fiúgimnáziumban. Ő kisasszonyoknak szólította a tanítványait, és természetesen magázta mindegyiket. Most meg hallja, hogy a fiatal tanároknak odakiabálnak a diákok, hogy „Helló!”, ilyenkor helytelenítően megcsóválta a fejét.
Lassan sétált hazafelé, a szatyrot óvatosan vitte, mert vett egy üveg paradicsomlevet is. Kicsit kiköltekezett, még jó, hogy a csokoládéról lemondott. Magányosan élt már 20 éve, a felesége oly hirtelen elment, mint egy sóhaj. Kolléganő volt, a másik iskolában tanított testnevelést meg egészségtant. Ki gondolta volna, hogy ő marad itt ezen a világon egyedül, a mindig kicsit köhécselő latin–magyar szakos tanár. Egy szép polgári lakásban laktak, két sokablakos szoba volt, meg egy kicsi, ezt a gyerekeknek gondolták, de aztán úgy alakult, hogy nekik nem lett. Ott rendezte be a dolgozóját, javította a tanulók hol elkapkodott, hol elmélyült tudásról árulkodó fogalmazásait. A kertre nézett az ablak, ha elfáradt a szeme, csak kinézett, tavasszal a virágba borult almafákat látta, télen a hófödte gallyakat. Szeretett ott élni. Persze el kellett költöznie, egyedül nem bírta volna a rezsit, meg túl nagy is volt egy embernek. Keserves volt felszámolni mindent, egyenként kézbe vette a könyveket, Irénke porcelán figuráit, a nehéz rámás sötét tájképeket. Mindenre került vevő, a régi kollégák sokat segítettek, ezt el kellett ismernie, pedig egyikkel sem volt baráti kapcsolatban. Régi vágású úriember – ezt mondta róla egy fiatal tanár a mosdóban, ő meg nem jött ki addig, amíg azok ki nem mentek. El is késett az órájáról, az igazgató furán ránézett, mert mindig a pontosságáról volt híres. Bezzeg – mondták az értekezleten – Jánosy tanár úrnál rendben van a napló, a dolgozatok precízen kijavítva, a statisztikában nagyítóval se lehet hibát találni. Bezzeg! Aztán hirtelen nyugdíjazták, még nem készült fel rá. Először nem is értette, hogy telhettek el ilyen gyorsan az évtizedek, valahogy nem is gondolt rá. Megsértődött persze, szegény felesége hiába mondta, hogy jó lesz majd nekik, eljárnak színházba, olvasgatnak, utazgatnak. Neki nagyon hiányzott a tanítás, a folyosói zsibongás, az évente pontosan ismétlődő értekezletek és ünnepek. Hiányoztak a diákok, akik még egy pár évig be-benéztek hozzá, meghívták esküvőre, diplomaosztóra, aztán egyre kevesebben, végül elmaradtak. Az élet rendje – mondta Irénke.
Ő meg ült az íróasztalánál, és nézte a kertet, óraszám.
Felment a lépcsőn, kis lakás volt, de ügyes elrendezésű. Olvasgatott, korán lefeküdt, aztán valami fura utcai morajra ébredt, az olvasólámpát kapcsolta fel. Kinyitotta az ablakot, rengeteg ember állt a ház előtt, gyertyával, zseblámpával világítottak.
Amikor lent meglátták, hogy a hófehér hajú, kicsit meggörnyedt alak megjelent, egyszerre kiáltotta a sok volt diák: „Isten éltesse Jánosy tanár urat!”és énekelni kezdték, hogy „Ballag már a vén diák”.
Az öreg csak állt, aztán felemelte a kezét, és integetni kezdett, s úgy érezte, mindent elért, amiről csak álmodni lehet.
