Lisa Joy író- és rendezőnő alkotása elsősorban azért érdekes, mert az egyetlen olyan film, amelyet egy olyan hölgy készített, aki „hisz”– pozitív módon – egy jobb végkimenetelben. A történet szempontjából szinte mellékesen és sekélyesen, a jövőbeli disztópia díszletei között megjelenik a „háború utáni” New Orleans képe, amelynek nagy részét a globális felmelegedés során elöntötte a víz, vízitaxikkal (is) találkozhatunk a műben. A gazdagok kisajátították maguknak (báróknak nevezik őket a műben) a globális felmelegedés óta szükséges zsiliprendszert, elkülönülve a többségtől, és emlékcsipeket tartanak otthon. A közemberek a forróságtól tartva pedig az éjjeli életre tértek át.
A szegényebbek világában létezik a főhős is, Nick (Hugh Jackman), aki emlékszalont futtat, beugrókkal, mint a filmszínházakban.
Ez olyan mű, amely a klasszikus mozi uralkodásának idejéről szól. Ha van valami, amit megmutathat a szülő serdülő gyermekeinek, milyenek voltak a filmek az elmúlt évtizedekben, ez az a mű, amire beülhetnek anya és fia, apa és lánya, feltéve, ha a szülő az embergyilkosságot is meg kívánja mutatni gyermekének, mert van benne néhány brutális, lövöldözős jelenet. És, ez az a film, amely egyáltalán nem kerüli meg a központi témáját, s amely a legtöbb rossz pontot fogja kapni a kritikusoknál. Mert témája ellenére, viszonylag egysíkú, és tökéletesen elmesélt történetet ad a nézőnek egy-két csavarral csupán, s ezért akár szájbarágósnak is lehet nevezni az Új múltat (Reminescense, 2021.) S tudjuk, a sznobok, s az újdonsült kritikusok nem szeretik az egyenes narratívát, levonható következtetéseket, a végeredményt, a mű meséjének hagyományos lezárását. A letisztult narratívát, a történeteket. A lényeg az, hogy Lisa Joy az, ami: neve is szinte annyira giccsesen hat, illetve gúnyparádésan…, s a gazdagok (barrons/a bárók) világának összeomlását öt másodpercig tartó jelenet keretében mutatja be a történet vége felé: a feldühödött tömegeket már nem lehet megállítani, a történet teljesen mellékesnek álcázva jelzi azt, hogy (ismét) egy fegyvertelen, de baseball-ütős, megállíthatatlan, és a gazdagok fizikailag is elkülönült világát célba vevő forradalom tör majd ki.
Az Új múltban az első és domináns, a nagy szál az, hogy az „elme detektívje” Nick Bannister egy részben a Szárnyas fejvadász-szerű közeljövőbeli disztópiában néha maga is elmerül abban a „fürdőkádban”, amely a legtökéletesebben viszi vissza az embereket életük emlékei közé. Azonban az egyik emlékének lesz a megszállottja, és miután a kérdéses nő az életéből nyomok nélkül tűnik el, egyre inkább nyugtalankodik, és eldönti, a végére jár az esetnek.
Mae a neve a Rebecca Ferguson által megjelenített hölgynek, akibe főhősünk halálosan beleszeretett. (Rebecca Fergusonnak az idén még a Dűnében, Frank Herbert legendává vált, D. Lynch által már megjelenített sci-fijében is lesz jelenése. Színészi jelenléte a tárgyalt filmben igéző, többek között ezért is érdekes.) Orfeusz és Eüridiké mítosza is megjelenik ismételten, nagyon rossz hallani, ahogyan Jackman kimondja, hogy „Euridics”…
A film 2017-es, japán elődje pedig csakis a legjobb női alakításért kapott díjat.
Csupán a mai „filmkultúrához” képest kedves, női szenzibilitású, régi vágású rendezés, egy ennyire gunyoros művésznévvel, hogy Lisa Joy. Írója és rendezője a hölgy e kerek, a film legjobb éveiből nagyon furcsamód idecsöppent, aktualizált mesének, amely fő mondanivalóját sem rejti véka alá, az elkövetkező világot, ha még lesz ilyen, helyesen és előreláthatólag illedelmesen mutatva be, csapja szemközt, mint a legnagyobb zendülők, a nagyon gazdagokat. (Vagy a Warner készült-e kísérletezett egy hagyományos, „aranykorbeli” történettel? Nem tudhatom…) Bizonyos, hogy az előállítási költségek egyáltalán nem biztos, hogy fedve lesznek, a reklám és feltételezett bevétel okán (is). Szinte minden kritikus a nullával fogja egyenlővé mondani. A Szárnyas fejvadász kapcsán elhangzott Rutger Hauer-mondat, a „Láttam a jövőt!!, amit a film 30-ik évfordulója kapcsán mondott ki pedig talán itt is alkalmazható lenne egy rövid időre. Nagy költségvetésű produkcióként legalább van mondanivalója ennek a filmnek, charme-ja is itt-ott, és a legeslegfontosabb összetevője, ami híján a mai, színtelen és szívtelen világ létezik: pozitív hite és üzenete, amiről nem a poszt-poszt-poszt idők (a jelenünk szól vissza), hanem épp a film főtémájává választott emlékezés, a művészeti ág déli napjának sugaraival… a klasszikus értelemben.
Hugh Jackman nagyon rendesen, emberien alakít ebben az alkotásban, s valószínűleg sokan csodálkoznának rá, hogy talán tehetségesnek is mondható lenne, ha ilyen szerepeket kapna, és azok közé tartozik a nagyiparban, akik képesek „ellopni a show-t”, míg a filmbeli partnerének választott társa szintén tehetséges, és, akárcsak „laborsegédje, alkalmazottja”, az egykori alkoholista anya (Thandiwe Newton), aki elmenekült saját lányától. Ha egyáltalán nem a bulvárlapok gusztustalan, photoshopozott, jelenlegi szépségideálját testesíti is meg, Rebbeca Ferguson jelenléte káprázatos és úrinős, azaz, javából az látszik, hogy a felkért színésznő jó családból származó hölgy lehet. A film eleje felé felvett képsorok, főleg az eredeti „tájképek” kissé megalomániásak és „neon-parádé” színesek.
Nem teljesen arról van itt szó, hogy ez az alkotás a nézőt semmibe veszi, illetve idiótaként, gyermekként kezeli, hanem a történet tisztaságáról és kompromisszum-nélküliségéről. A színek gyakran idézik a Nightwatch/Daywatch duológiát, és, mivel kialakulóban van egy ilyen fajta vizualitás, ezzel kapcsolatban azt tudnám elmondani, hogy kell ugyan a művészi plusz, de mivel ma már mindenki az ilyesmikre akar játszani, jól jönne egy kis pasztelesebb beütés ebben a (szinte) naívval operáló nyugati moziban. Az HBO a Netflixszel szemben meg holtbiztosan alulmarad, nem mintha ez kérdés lett volna eddig.
