2021. október 24., vasárnap

Gondolkodási hibáink (2. rész)

A múlt heti cikkünkben a minden vagy semmi típusú gondolkodási torzításról, valamint a perszonifikáció (megszemélyesítés) jelenségéről olvashattak. A folytatásban ismertetjük a leggyakoribb és legizgalmasabb gondolkodási hibákat.

A túláltalánosítás mint gondolkodási hiba
Valószínűleg önnökkel is előfordult már, hogy kipróbáltak egy új terméket, majd az első, egyszeri rossz tapasztalat után soha többé nem vásároltak olyat. Ennél egy fokkal életszerűbb példa az, amikor első alkalommal találkozunk egy számunkra idegen személlyel, és valami miatt rossz benyomást tesz ránk, ezt követően pedig, amikor legközelebb egy valamilyen szempontból az említett személyhez hasonló idegennel találkozunk, azonnal a korábbi rossz élmény jut eszünkbe, ami miatt nem szívesen elegyedünk beszélgetésbe az illetővel.

Bizonyos mértékű kategorizációra szükségünk van, hiszen az információk szelektálása megkönnyíti az információk értelmezését. A korábbi élmények lenyomatot hagynak bennünk, és még testi szinten is jeleznek nekünk. Ezáltal próbálnak figyelmeztetni bennünket, hogy a korábbihoz hasonló fájó élményeket ne kelljen újból átélnünk. A túláltalánosítás onnantól kezdve okozhat problémát, ha a fent említett vásárlói helyzetből kiindulva: egy korábbi rossz élményt elkerülendő nem csak azt a konkrét termékről formálunk rossz véleményt, amihez közünk volt, hanem a hozzá hasonló összesről.

A sztereotípiák társas életünk velejárói. Sokszor mégis egészen észrevétlenül férkőznek be intim kapcsolatainkba. Ezek a mélyről gyökerező, tudattalan ítéletek aktívan befolyásolják, hogy kihez milyen módon kapcsolódunk, kiben mennyire bízunk meg, vagy éppen mennyire tartjuk szimpatikusnak a másikat. Az előzetes ismereteink alapján kialakított kategorizáció tehát a túláltalánosítás egy gyakori formája.

Ha éveken át azt tapasztaljuk, hogy a férfiak, akikkel kapcsolatban voltunk, magasak, jóképűek és hűtlenek, akkor a következő alkalommal, amikor egy magas, helyes úriember kezd udvarolni nekünk, valószínűleg kevésbé fogunk megbízni az illetőben, mivel korábban sokszor csalódtunk a hasonló férfiakban. Ilyenkor hirtelen felkapcsolódnak a veszélyt jelző lámpák a fejünkben, amelyek azt üzenik: „Ne vágj bele, mert ismét csalódhatsz."

Legbelül lehet egy olyan megérzésünk, hogy emberi kapcsolataink nem ilyen törvényszerűen működnek, és minden egyes kapcsolatot a maga egyediségében kell vizsgálni. A túláltalánosítás lényege éppen az, hogy tévesen vonunk le következtetéseket, általában csupán egy-két esemény alapján.

Mi minden magyarázhatja, hogy így alakultak a dolgok? Vajon csak velem fordult elő ilyesmi? Elég tapasztalatot gyűjtöttem ahhoz, hogy megalapozott legyen a véleményem? Van esetleg olyan emlékem korábbról, ami cáfolja, amit most gondolok?

Ahhoz, hogy reálisabban láthassuk a velünk történő események ok-okozati dinamikáját, érdemes ezeket a kérdéseket is bevonnunk az értékelésbe, valamint minél több tapasztalatot gyűjtenünk, mielőtt levonjuk a messzemenő következtetéseket.

A negatív szűrő
Az optimista életszemlélet köztudottan egészségvédő funkcióval bír, ugyanakkor kevesen tudják azt, hogy a negatív érzelmi állapotoknak is számos előnyük van. Az, aki szomorú, empátiát vált ki belőlünk, ezért szimpatizálunk vele.

Szomorú hangulatban jobban odafigyelünk az apró részletekre, ügyesebben érvelünk, és kritikusabbak vagyunk. Ugyanakkor a negatív érzelmi állapot a negatív emlékek felidézésének kedvez, mivel mindig olyan élmények jutnak eszünkbe, amilyen érzelmi állapotban vagyunk. Ez azonban megnehezítheti, hogy kikeveredjünk a negatív spirálból, amelybe belekerültünk.

Mivel a figyelmünk véges, az agyunknak folyamatosan szűrnie kell a beérkező információkat. A szűrés során egyfajta szelekció történik, aminek köszönhetően csak azok az ingerek kerülnek feldolgozásra, amelyek relevánsak számunkra. Ha történik velünk valami, azt mindig a szubjektív szűrőnkön keresztül értelmezzük, és attól függően, hogy milyen jelentést tulajdonítunk az eseményeknek, eltérő érzelmi állapotba kerülhetünk.

A helyzetek értékelése számos tényezőtől függ, többek között az aktuális hangulatunktól, motivációnktól, illetve a korábbi tapasztalatainktól.

Ha túl sok figyelmet fordítunk a negatív eseményeknek, az agyunk egy idő után rájuk hangolódik, és elkezdi keresni őket. Amire figyelünk, az mindig felerősödik, legyen szó fájdalomról, érzelmekről vagy éppen gondolatokról. Ebből kifolyólag az is igaz, hogy ha rendszeresen foglalkozunk a pozitív ingerek keresésével, egyre inkább azokat fogja szűrni a figyelmi rendszerünk.

Ezt a fajta tanulékonyságot célozzák a hála-, az öröm- és a sikernaplók is, amelyek a kognitív viselkedésterápia fontos elemei. Ha már napközben elkezdjük összegezni, hogy milyen pozitív ingerek értek minket, kiegyensúlyozottabbak, motiváltabbak és boldogabbak leszünk.

Ezzel a gondolati torzítással szorosan összekapcsolódik az is, hogy a negatívumok mellett nem vesszük figyelembe a pozitívumokat, helyette egyszerűen semlegessé tesszük őket. Fontos tudni, hogy ha a negatív szűrő huzamosabb ideig nem kapcsol át, az hangulati zavarhoz, depresszióhoz vagy függőségekhez vezethet. Ha a lehangoltság és a negatív ingerekre való fogékonyság hosszabb ideje tart és rontja az életminőségünket, akkor mindenképp érdemes szakemberhez fordulni.

A gondolatolvasás
„Biztosan azért bámulnak, mert nem áll jól ez a ruha."

„Azért nem akar velem eljönni randira, mert nem tetszem neki."

Sokunk számára ismerősek lehetnek azok a helyzetek, amelyek során ilyen és ehhez hasonló gondolatok nyugtalanítanak bennünket. Ilyenkor rendszerint észre sem vesszük, hogy teljes bizonyossággal állítunk más emberekről olyasmit, amiről valójában fogalmunk sincs.

Még egy hosszan tartó párkapcsolatban is gyakori konfliktusforrás, sőt sokszor épp az ilyen kapcsolatokban jelenik meg erőteljesebben az, hogy a pár tagjai azt hiszik, már annyira ismerik egymást, hogy tudják, mit gondol a másik.

Amikor észrevesszük, hogy magunkban előre megválaszoltuk, hogy mit fog a másik válaszolni a kérdésünkre, érdemes megállnunk egy pillanatra és a feltételezéseink mögé nézni:
Nem lehet, hogy csak félünk a valódi választól?
Amíg valami csak a fejünkben létezik, addig kevésbé megterhelő, mint amikor szembesülünk vele, és megbizonyosodunk, hogy az aggodalmaink valósak voltak. Az is lehet, hogy éppen azt megelőzendő nem tesszük fel a kérdést, mert attól tartunk, hogy nem azt a választ kapnánk, mint amit hallani szeretnénk, és ezért csalódunk.

„Ha valaki felfedezi, hogy azért szeretik, aki ő, és nem azért, aminek színleli, úgy fogja érezni, hogy megérdemli a tiszteletet és a szeretetet." (Carl Rogers)

Elvárások csapdájában
Minden kor megalkotta a maga elméletét a családról, a kívánatos külső-belső tulajdonságokról, a nevelésről, a munkáról... A folyamatos cél hajszolása közepette azonban gyakran elfelejtjük megkérdezni magunktól:
Vajon én is akarom ezt, vagy az elvárások csapdájában élek?

A kell és kellene szavak gyakori használata arról árulkodhat, hogy az illető nagy erőfeszítéseket tesz arra, hogy másoknak megfeleljen. Érdemes megfigyelni, hogy a mi szókészletünkben milyen gyakran fordul elő a megfelelési kényszer és a bizonyítási vágy.

„Én nem másoknak szeretnék megfelelni, hanem saját magamnak"– halljuk gyakran.

Elsőre azt gondolnánk, az a jó, ha csak önmagunknak tartozunk elszámolással, ami bizonyos szintig igaz, ugyanakkor, ha túl magasak az önmagunkkal szemben támasztott elvárásaink, az már nem kedvez a jóllétünknek. Ez a fajta perfekcionizmus, avagy maximalizmusra törekvés hosszú távon több elégedetlenséget és kudarcélményt okoz, mint boldogságot.

Önmagunk elfogadásának fontos része, hogy egyaránt ismerjük a képességeinket, korlátainkat, erősségeinket és a gyengeségeinket. Ha tudjuk, miben vagyunk jók, akkor elkezdhetjük fejleszteni ezt a területünket.

Ha azonban olyasmit várunk el magunktól, ami túl messze van az énképünktől, illetve, ha olyan ideált állítunk magunk elé, ami elérhetetlen számunkra, az csalódottsághoz, bűntudathoz és kisebbrendűségérzéshez vezethet. Amikor elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, az egyenes út afelé, hogy másokat is elfogadjunk olyannak, amilyenek.