2021. október 18., hétfő

Gondolkodási hibáink (1. rész)

Gondolati torzításaink számos mentális zavar és pszichés probléma forrásai lehetnek. Hogyan befolyásolják életünket, és hatnak ránk nap mint nap? Cikkünkből kiderül.

A minden vagy semmi típusú gondolkodás
Ismerős az a helyzet, amikor vendégeket várunk, és szeretnénk minél jobb benyomást tenni rájuk? Ragyogjon a ház, legyen tökéletes mind a három desszert, és úgy általában minden. Sokszor, ha mások figyelmének vagyunk kitéve, még inkább felerősödik bennünk az a vágy, hogy önmagunkat sikeresnek és kiemelkedőnek éljük meg. Valóban fontos, hogy érezzük, jól teljesítünk, és az mindig jólesik, ha környezetünk érzékelteti is velünk, hogy szemmel látható a fejlődésünk. Ugyanakkor könnyű beleesni abba a hibába, hogy saját belső iránytűnk követése helyett folyamatosan mások elvárásainak próbáljunk megfelelni.

Azok, akik minden vagy semmi módon gondolkodnak, kevésbé látják meg az árnyalatokat, ehelyett hajlamosak végletesen vélekedni a helyzetekről.

„Olyan nincs, hogy a pogácsa jól sikerült, a desszertet pedig elrontottam. Ha már vendégeket fogadok, mindennek tökéletesnek kell lennie."

Az ilyen személyek a kudarcokat hajlamosabbak kizárólag a saját hibájuknak tekinteni, és nehezen veszik figyelembe a külső tényezőket. Ez azonban kiváló melegágya lehet az olyan pszichés problémáknak mint például a rossz közérzet, a szorongás, az önvád, a depresszió. Tévedni emberi dolog, mondanánk, azoknak azonban, akik minden vagy semmi módon gondolkodnak, az maga a világ vége.

A teljesítmény és a siker, vagy éppen, hogy a kudarc olyan mértékig érinti az énképüket, hogy egy-két rossz lépés után teljesen romba dőlhet az önértékelésük. Ha valami nem úgy sikerül, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, tehetségtelennek, bénának, ügyetlennek érzik magukat.

Ennek következtében gyakran előfordul, hogy éppen az attól való félelem miatt, hogy kudarcot vallhatnak, inkább bele sem kezdenek az adott tevékenységbe.

Döntéseink következményeinek felvállalása és a belőlük való tanulás fejlődésünk fontos alapkövei.
Mivel ezekre a gondolati torzításokra sokszor nincs tudatos rálátásunk, a felszínen csak annyi látszik, hogy elkezdünk halogatni egy nagyra becsült teendőt.

A fekete-fehér gondolkodás ellensúlyozására jó technika lehet, ha arra trenírozzuk magunkat, hogy a jó-rossz, csúnya-szép, ügyes-kétbalkezes kategóriák helyett megpróbáljuk megfigyelni az átmeneteket is. Emlékeztessük magunkat, hogy egy-egy rosszabbul sikerült esemény nem határozza meg azt, hogy kik vagyunk, főleg nem azt, hogy mennyire vagyunk értékesek és szerethetők. Ha valami nem sikerül a lehető legjobban, attól még mindig előrébb vagyunk, mintha meg sem próbáltuk volna.

Akár önmagunkról, akár másokról van szó, fontos, hogy észrevegyük, ha így gondolkodunk, mivel ez a fajta gondolkodás egy idő után megmérgezheti a kapcsolatainkat. A napjainkban gyakran emlegetett, mondhatni, trendivé vált borderline személyiségzavar legfőbb jellemzője, hogy az ilyen személyek párjukat szélsőségesen jónak vagy éppen rossznak látják.

Az egyik pillanatban még elárasztják őt szeretetükkel és az egekig dicsőítik a képességeit, a másikban pedig gyűlölik őt, és a szakítással fenyegetőznek. Igaz, ez már a fent kifejtett gondolati torzítás egy szélsőséges formája, ám enyhe szinten sokunk életében megjelenhet.

Ahogyan megismerkedünk életünk szerelmének hitt, álmaink férfijával vagy épp nőjével, elkezdjük idealizálni őt, és még azokat a zavaró tulajdonságait sem akarjuk észrevenni, amelyek másoknak már az első néhány találkozón is szembetűnőek lettek volna.

Később azonban, ahogyan a lila köd elillan, egyre jobban felszínre törnek azok a vonások, amelyeket már nehezebb tolerálnunk. A szerelemmámor, amely sokáig elég volt a kapcsolat fenntartásához, a közös értékek és célok nélkül nem elég ahhoz, hogy hosszú távon is elköteleződjünk a kapcsolat mellett.

Amikor erre ráébredünk, előfordulhat, hogy haragudni kezdünk magunkra, hogy miért nem vettük észre hamarabb, hogy ez nem fog működni. Dühösek lehetünk a párunkra is, mert nem volt őszinte velünk. A szeretet hirtelen utálatba csaphat át, és az érzelmi viharban nem tudjuk hogyan döntsünk.

Ha tudunk arról, hogy egy kapcsolat milyen fázisokból áll, és azoknak milyen jellemzőik vannak, illetve, hogy mi magunk milyen gondolati torzításokra vagyunk hajlamosabbak, akkor könnyebben megérthetjük, hogy egy-egy helyzet miért épp olyan reakciót váltott ki bennünk, és hogy melyik döntés kedvez számunkra a legjobban.

A perszonifikáció, mint gondolati torzítás
Képzeljük el, hogy életünk első állásinterjújára készülünk. Izgatottan várjuk a nagy napot, mindent megteszünk, hogy a személyes találkozás minél jobban sikerüljön. Ennek érdekében alaposan utánajárunk a követelményeknek, és igyekszünk megnyerőek lenni.

Néhány hét múlva érkezik egy levél, amelyben bárminemű indoklás nélkül visszautasítanak bennünket. Valószínűleg csalódottak és lelombozódottak, vagy akár még felháborodottak is lennénk. Abban azonban, hogy ez mennyire venné el a kedvünket attól, hogy tovább próbálkozzunk, illetve, hogy mennyire éreznénk úgy, hogy a mi személyünk nem volt elég szimpatikus a bizottságnak, abban már nagy egyéni különbségek lennének.

Ha kicsit is ingatag az önértékelésünk, még nem vagyunk tisztában azzal, hogy mire vagyunk képesek, és erősen bizonyítani szeretnénk, akkor nagy pofon tud lenni a visszautasítás. Ilyenkor teljesen megfeledkezünk arról, hogy milyen egyéb okai lehetnek ennek.

„Nem vagyok elég okos, szép, magabiztos, tapasztalt..."

Azon túl, hogy önkritikát tanúsítunk, és reálisan átgondoljuk, hogy mit tehettünk volna még a siker érdekében, mi az, amit legközelebb másképp csinálnánk, fontos, hogy ne essünk át a ló túloldalára, és kezdjünk önhibáztatásba.

Hasonlóképp van ez a társkeresésnél is. Ha a másik fél indokolatlanul eltűnik az első néhány randi után, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem vagyunk elég jók neki. Lehet, hogy épp most döbbent rá arra, hogy ő még nem áll készen egy komoly kapcsolatra, vagy még lezáratlan ügyei vannak.

Természetesen a biztos választ, legalábbis a legtöbb esetben, nem fogjuk megkapni. Annak az átgondolása azonban, hogy a saját botlásunkon kívül milyen egyéb okai lehetnek egy-egy minket érintő eseménynek, kulcsfontosságú mentális egészségünk megőrzése és önbecsülésünk fenntartása szempontjából.

Azok a személyek, akik jobban tűrik a kritikát, és nem omolnak össze egy-egy negatív választól, stabilabb az önértékelésük, és magasabb az élettel való elégedettségük. Ha észrevesszük magunkon, hogy egy-egy sikertelen kimenetelű helyzetben erőteljesen saját magunkon van a fókusz, más, sikeres helyzetekben azonban kifelejtjük magunkat a történetből, akkor érdemes foglalkoznunk vele.

Azt követően, hogy beláttam, mi volt az én szerepem a helyzetben, fontos, hogy együttérző és elnéző legyek magammal.
Amikor felülnézetből vagy egy külső szemszögből sikerül ránéznem a helyzetre, lehet, hogy teljesen más színben tűnök fel.

Ön magára ismert esetleg valamelyik gondolati torzításnál? Ha eljutott odáig, hogy felismerje, melyiket alkalmazza, érdemes lehet naplót vezetnie róla. Gondolataink, érzelmeink és a viselkedésünk szoros kölcsönhatásban vannak egymással, ezért fontos tudnunk, milyen mintázatot követnek ránk vonatkozóan. (Folytatjuk)