„Akik könyhullatással vetnek, vígadozással aratnak majd. Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vígadozással jő elő, kévéit emelve.” Zsolt 126, 5-6
Az új kenyérért való hálaadás ünnepét üljük. Egy régi zsoltár szavai csendülnek fel. Röviden összefoglalva arról szól, hogy a könnyhullatással végzett vetést vigadozással teli aratás követi. Isten megáldja az ember munkáját.
Miért vetettek ezek a zsoltárban megemlített emberek könnyhullatással? Idegenben voltak, távol az otthonuktól, szülőföldjüktől. A vetés, szántás és minden munka verejtékkel, sokszor könnyhullatással jár. Nem magától terem a föld. Nem látjuk azonnal a munkánk eredményét. Megtörténik, hogy pusztító szárazság lesz, jégeső semmisíti meg a munka gyümölcsét. Munkánk közben keserűség tölti el a szívünket. Vajon megérjük-e a termést? Érdemes-e szántani és vetni, ásni és kapálni, vagy bármit tenni? A könnyhullatással végzett munka közben sokszor ez a gondolat merül fel bennünk: jobb ölbe tett kézzel ülni és várni az aratást.
A zsoltár még az idegenben élő embereket is arra buzdítja, hogy ne csüggedjenek. Ne a bizonytalanságban töprengjünk, hanem inkább dolgozzunk, és a magunk eredményét bízzuk Istenre. Az, aki hazahozta a babiloni foglyokat, termővé teszi a földet, és elhozza a vigadozással teli aratást. Isten ígéretének a beteljesedését kell látnunk abban, hogy újra aratás van. Ő mondta, hogy a vetés és aratás többé meg nem szűnik, amíg ember lesz a földön. Mi most megpróbáljuk az aratás szemszögéből nézni a mi könnyhullatással végzett vetésünket.
Közöttünk is vannak könnyhullatással dolgozó emberek. Sokszor érezzük azt, hogy nehéz a munka és az élet. A sok-sok kötelezettség minden időnket és erőnket leköti. Állandóan szolgálatban kell lenni, mindig dolgozni kell, hogy eleget tudjunk tenni kötelezettségeinknek, hogy meglegyen a mindennapi betevő falat. Azután jelentkezik egy-egy betegség. Itt is, ott is fájni kezd. Sokszor így kiáltunk fel: elég volt, vedd el az én lelkemet! Munkában fáradt emberként érkeztünk ide. De jó lenne megpihenni és letenni a terheket. Idős emberek gyakran mondják: nekünk már igazán nem érdemes tovább szántani és vetni. Mi már nem érjük meg az aratást. Nem élvezzük a munkánk gyümölcsét. Nagy baj az, ha úgy dolgozunk, hogy nem gondolunk az aratásra. Csak a mának élünk. Nem törődünk a holnappal. Nem merünk a jövőbe nézni, és bízni abban, hogy nem hiábavaló a munkánk, még akkor sem, ha mindenki azt mondja. A hívő, keresztyén ember arról ismerhető meg, hogy ő nem törődik a jelen nyomorúságával. Nem csügged el, ha nem kedve szerint alakul az élete. Egy dologgal törődik. Ami rá tartozik, azt elvégzi. A holnap és az aratás Istenre tartozik, aki az Élet ura. Az aratás arra tanít bennünket, hogy Isten kegyelmére számíthatunk. Nem törődik az emberrel. Nem nézi azt, hogy megérdemli-e a kenyeret. Adja a termést. Ígérete a következő: nem szűnik meg a vetés és az aratás. Fenntartja az életet. Ebből pedig az következik, hogy nekünk nem szabad akkor könnyelműen gondolkoznunk arról. Minden nap Isten ajándéka, hogy mi emberhez méltó életet éljünk.
Nagy kiváltság és ajándék az is, hogy dolgozhatunk. Akármennyi bajunk és nyomorúságunk volt vagy van. Isten ezzel az aratással újra hirdeti: ne féljetek, gondom van rátok. Nem mondtam le rólatok, törődöm veletek. Nem a halál, hanem az élet diadala az, aminek igazán örülhetünk. A Szentírásban az aratásnak jelképes értelme is van. Az életet jelenti. A búzakalászokat vágó kasza az ítélet eszközeként fog munkálkodni. Az aratás azt is hirdeti: egyszer titeket is levágnak. Rendre dőltök, meghaltok. Az a nagy kérdésünk, hogy az életet jelentő búzarendként dőlünk majd a rendre, a sírba, vagy pedig az ítélet tüzére megért konkolyként. Minden aratás önvizsgálatra késztet minket. A föld megteremtette az új élet drága kalászát. Nem pihent, és nem gondolkozott azon, hogy adjon-e kenyeret az olyan embernek is, aki nem dolgozott meg azért hűségesen. Isten felhozta az Ő napját jókra és gonoszokra egyaránt. A konkoly között is nőtt a búza. A világban élő sok rossz nem lehet akadályunk a jó és igazságos élet szolgálatában. Az aratás, az új kenyér az asztalunkon, az úrvacsora kenyere és bora, mely az örök élet kenyerét és italát közli velünk. Ezt hirdeti: még könnyhullatással is érdemes dolgozni, vetni. Eljön az idő, amikor vígadozással emeljük kévéinket az ég felé. A hála töltse el azért most a mi szívünket mindazért, amit Isten tett velünk. Ezek a Sionba visszatérő emberek nem akartak hinni a szemüknek. Újra itthon vagyunk. Álmodunk? Vagy valóság ez? Hát megérdemeljük mi mindezt Istentől? Nem érdemünk szerint, hanem kegyelméből cselekedett velünk így. Ez a kegyelem pedig csak hálára buzdíthat bennünket.
Ámen.
(A szerző a Bácsfeketehegyi Református Egyházközség lelkipásztora, a Bácskai Egyházmegye esperese.)
