2021. október 24., vasárnap

Az együttélés évszázadai a Délvidéken I.

A belgrádi Collegium Hungaricum által szervezett tudományos konferencia 21 jeles magyar és szerb történészének tanulmányát jelentette meg 2020-ban A keresztény Európa határán – Fejezetek az ezeréves magyar–szerb együttélés történetéből címmel magyar, és Na granici hrišćanske Evrope – Poglavlja iz hiljadugodišnjeg mađarsko-srpskog suživota címmel szerb nyelvű kötetében az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet.

Pintér Attila, Magyarország belgrádi nagykövete a kiadványhoz írt Előszóban kiemelte: a találkozó résztvevői a történetírás tudományos eszközeivel a magyar–szerb együttélés látványos sikerei és eredményei mellett az évszázados konfliktusok okait és tragikus következményeit is igyekeztek számba venni. A közös történelmi múlt valahol ott kezdődött, amikor a másfél évszázados hódoltság gyötrelmeitől megszabadulva Magyarország befogadta a nagy vándorlással érkező szerbeket, akik „nagyon komoly vallási és kulturális értékeket", jelentős szellemi örökséget hoztak létre az ország déli területein.

Mindamellett a közös múltnak voltak fölöttébb sötét korszakai is; lévén, hogy a Rákóczi-szabadságharc és az 1848–1849-es magyar szabadságharc idején, valamint az I. és II. világháború fegyveres konfliktusaiban is a nemzeti érdekek szembeállították a magyarokat és a szerbeket.

„Meggyőződésem – hangsúlyozta a diplomata Pintér Attila –, ezeket a periódusokat is fel kell dolgoznia történészeinknek, azért, hogy megérthessük, milyen okok vezettek ezekhez." Erre a munkára kiválóan alkalmas a mostani időszak, amikor elmondhatjuk: a magyar–szerb kapcsolatok soha nem voltak olyan kiválóak, mint jelenleg.

Minden bizonnyal ezért van az, hogy az őszinte fölszabadultság élménye érhető tetten a tudós történészek munkáiban, legyen szó akár Fodor Pál A „hitharc oroszlánja": Jahjapasa-Oguli Báli bég (? – 1527) című, a középkort érintő előadásáról, Aleksandar Krstić Szerb despoták és nemesek Magyarország államszerkezetében 1404 és 1459 között című tanulmányáról, Neven Isailović A Száva–Drina köze a késő középkorban: Magyarország, Szerbia és Bosznia között című alapos elemzéséről, vagy Ress Imre Thallóczy Lajos és Kállay Béni délkelet-európai kutatásainak történet-politikai indítékai és következményei a századfordulóig című, kiváló munkájáról.

A magyar–szerb közös múlt máig magunkkal cipelt, terhes örökségét dolgozta fel Hermann Róbert kiváló magyar történészünk A szerb–magyar konfliktus című, az idők során sokféleképpen értelmezett és magyarázott, 1848–1849-es események forrásainak ismételt elemzése során.

Mit adott a magyar forradalom a velünk együtt élő társnemzeteknek? – kérdezte a tudós történész tanulmánya bevezetőjében, majd kiemelte: a magyar polgári forradalom legjelentősebb vívmánya a jobbágyfelszabadítás, az úrbéri viszonyok eltörlése volt, amely „a liberális szabadságeszményből következően kiterjedt valamennyi magyarországi és erdélyi, jobbágyi állapotú személyre, azaz, nagyjából az ország lakosságának 90 százalékára".

A polgári Magyarországon ezzel megszületett a törvény előtti egyenlőség, a közteherviselés és a vallási és felekezeti közösségek tagjainak egyenjogúsága. Aleksandar Kostić azt üzente Kossuth Lajosnak: „méltóztassanak minket testvéri karjaik közé, mint ugyanegy hon fiait fogadni; mi pedig szent ígéretet teszünk, hogy mi, szerbek, ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk".

Kossuth válasza ez volt: „Valódi értelme pedig a szabadságnak az, hogy nem kasztokat, nem privilégiumokat, hanem a honnak lakosait összesen ismerve, azok nyelv- és valláskülönbség nélkül részesíttessenek a közszabadság közáldásában." Ezt az udvarias megfogalmazást a Száván túl úgy értelmezték: a szerbek nem számíthatnak nemzetként történő elismerésükre.

Néhány nappal később, 1848. április 14-én a Karlócán összegyűlt délvidéki szerbek követelései között már megjelent az önálló Szerb Vajdaság létrehozásának igénye, a május 13–15-i karlócai szerb nemzeti gyűlésen pedig már fegyverkezésre szólították fel a szerb lakosságot, s ezzel a Délvidéken megkezdődött a szerb tisztogatás: július 14-e és 17-e között legyilkolták a szenttamási magyarok nagy részét, majd Földvár polgári lakosságát is.

Augusztus 29-én és 30-án a szerb martalócok feldúlták Temerint és Járeket, 1849. február 2-án pedig a Tisza mentén is megtörtént a vérengzés, amit a zentai véres gyertyaszentelőként tart számon a történeti emlékezet.

Györe Zoltán Újvidék urbanisztikai és demográfiai fejlődése 1867-től 1918-ig című tanulmányában már egy békésebb korszak eseményeit dolgozta fel. Jeles történészünk hangsúlyozta: az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés Magyarország és a Habsburg Birodalom számára egyaránt meghozta a belső politikai stabilitást, ami kedvezően hatott az általános társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági fejlődésre.

„A Magyar Királyság számára – fogalmazta meg Györe Zoltán – a kiegyezés jelentette az 1848-as forradalommal megkezdett folyamatok rég áhított folytatását – mindenekelőtt a polgári társadalom kialakítását, amelyért a liberális ellenzék még a XIX. század 30-as éveitől fogva küzdött."

A kiegyezést követően a Magyar Királyság külön állammá vált, minden – a nemzet szempontjából – jelentős kérdésben önálló döntést hozhatott, s ezzel megteremtődtek a polgári átalakulás jogi, gazdasági és közigazgatási feltételei. Az új törvényhozás és államigazgatás kiépülésével létrejött és lendületes fejlődésnek indult a Magyar Királyság polgári társadalma és polgári intézményei, melyek eredendően meghatározták a magyarországi nemzetiségek, köztük a szerbek életét is.

A modernizáció és az urbanizáció a Délvidék városaiban – így Újvidéken is – összefonódott az értelmiség társadalmi szerepvállalásával. Vezető középiskoláival együtt kiépült az oktatás intézményrendszere, létrejöttek a tudományos társaságok és a művelődési egyesületek, és számottevően nőtt az ügyvédek, orvosok, tanítók, újságírók és más értelmiségiek száma.

A polgári átalakulás intézményes formát öltött a magyarországi szerb társadalmon belül is, s meghozta a nemzeti fölvirágzás korábban soha nem tapasztalt, fényes korszakát.