2021. október 15., péntek
Tollrajztanár

A szeletelhető idő

11.

A természet adta lehetőségek és a forgandó szerencse segítették vagy gátolták az emberi fejlődést mindenkor. Rossz esetben pusztultak, míg kedvező feltételek esetén felemelkedtek: így válhattak periodikusan fejlődő magaskultúrákká az összetartó emberi közösségek. Rejtélyesek és megfejthetetlenek azonban a talányos megalitikus kultúrák, amelyeket rendre felfedezünk. Kikémleljük, leírjuk és lerajzoljuk, majd konzerváljuk őket – olykor úgy tűnik – egy bölcsebb utókor számára, mert nemcsak titokzatos kultúrájuk megépítésének a módja, de népeinek titokzatos „eltűnése” is csupán bonyolult következtetéseket hoz. Gondolunk különféle kataklizmákra, amelyek eshetősége manapság is egyértelműen fennáll: természeti katasztrófákra, háborúkra, ragályos betegségekre, romlás és pusztulás egyéb okaira. Számunkra a csodálatra méltó kulturális hagyaték elsősorban mégis az emberi múlt túlélési stratégiákat magában foglaló értékes, éltető kötőanyagát jelenti. Minden leletanyag a múlt ködébe vesző, nehezen rekonstruálható ősi kultúrák tiszteletét váltja ki belőlünk. Ugyanezért néha még azon is elgondolkodunk, hogy talán egyszer majd a jövő embere is felfedezi az általunk létrehozott magaskultúra maradványait. Vajon mit gondol majd rólunk, ismeretlen elődjeiről?

Múltvadászat

Régen a szellemi és az esztétikai töltetük utóhatásos fokozatai alapján ítélték meg a „műalkotásokat”. Manapság inkább „szeletelhető” idővel bajlódunk: speciális rétegvizsgálatokkal, szénizotópmérésekkel meghatározható kreatív zengő lélekproduktumokként tartjuk számon őket. Nem csupán a megfejthetetlen ősi és a megfejthető ókori leletek talányos esztétikája vonz bennünket. Modern kormeghatározásos módszerekkel az időbeliségük, a helyük és állapotuk szerint is értekezünk róluk, de a múlt bonyolult kövületmintáiként kezeljük, soroljuk, skatulyázzuk be őket. A múltvadászat azonban itt nem ér véget. Fejlődési fázisok szerint is megítéljük a valahai alkotásokat, miközben korokon átívelő folyamatművészetként tekintünk rájuk. Ám minden funkcionális vagy dekoratív tárgy alkotás, a kreatív elme szüleménye. Alkotói kifejezőszándékból ered. De lényege a gondolat és a lelki tevékenység fizikai megvalósulásában és módjában keresendő, és ezek függvényében is elemezhető. Más céllal alkották meg mindeniket, külön értékkel bírnak. Amit sosem szabad elfelejtenünk, hogy a használati tárgyak esztétikai színvonala is legtöbbször a funkcionalitásukból ered. Ahogy a modernizálódó társadalom kései, 19. századi esztétája mondotta volt: „Szép, ami hasznos, és hasznos, ami szép…”

Palimpszesztumok

Záró elemezgetésük manapság nem csupán valamiféle érdekes, „korszerűségi” szempontok szerinti verseny. Minduntalan felsejlik bennünk a zárlatos kérdés is: vajon tényleg az élettani körülményeinek megfelelően gyarapodott tudásában az emberiség? Helyes-e, vagy már újraírandó azon állítás, miszerint a magaskultúrák csak folyam menti kultúrák voltak, amelyek a földművelés felfedezésével vették a kezdetüket? Ha igaznak véljük, hogy csupán öt-hatezer évvel ezelőtt jöttek rá a „legősibb” népcsoportok, hogyan kell a földet megművelni, hogyan kell ehető terményeket termelni, akkor milyen lehetett ténylegesen az azt megelőző életvitel? Vadak becserkészése, elejtése? Száraz kórók között magvak begyűjtése – évezredekig? Hogy lehet az, hogy mégis egyre korábban kifejlődött építészeti struktúrákat fedeznek fel világszerte: amelyek szinte már az özönvíz előtti állapotokra emlékeztetnek bennünket? Végezetül: sikerül-e végre helyesen megfejteni az ősi tárgyi leleteket, a titokzatos jelábrákat, a különleges megalitikus kultúrák építményeinek természetes funkcióját? Vagy csupán levakarható, majd újraírható palimpszesztként kell kezelnünk a spontán rétegződő ősi magaskultúrákat? Megfejthetjük, vagy csupán átírhatjuk a róluk alkotott képet? Nehezen döntjük el, hogy milyen szempontok (koruk, helyük vagy állapotuk, méreteik vagy technikai kivitelezésük, funkciójuk) szerint bírálhatjuk el őket. Ma még a műalkotásszámba vett összes alkotói produktumok (akár esztétikai) rangsorolása sem elégséges a zöld ágra vergődéshez. Pontosítva: bizonyos esztétikai és etikai szempontok szerint elbírálhatjuk-e egy ősi kultúra fejlettségét és minőségét? Rangsorolhatjuk-e az alkotók által létrehozott művek összességét, vagy csupán a műfaji és korok szerinti sokféleség figyelembevételével?

Üzenetek

A különböző korokban és különböző igényből született alkotások más és más okokból születtek. Ezért nyilván logikátlan próbálkozás versenyeztetni őket. Ez nem a szubjektív, tetszés-nemtetszés függvényében tanulmányozható problematika. Más és más, oki-okozati összefüggések alapján megszületett gondolatokból kibontott, hozzájuk társult ragyogó művészi kifejezésekről van szó. Nem pedig egy harmadik, csupán homályosan megfogalmazható kényszerítő versenyről. Az alkotói szándék, ez az ősi „sportág” ugyanis csak időbeni önmagával mérhető. A saját korával kommunikál, önmagáért beszél, csupán a letűnt korok igényeit mutatja be az egykori szellemi és esztétikai képességek felcsillantásával. De minden valaha is élt alkotó ember a jövőnek is üzen, önmaga méltóságát dicsőíti. Természetesen körvonalazható és a leletek nyomán értelmezhető a múltbeli művészetének valószínűsíthető logikája, amely évezredek alatt nem sokat változott. Persze, amennyiben elfogadjuk a látszatot, miszerint a kreativitást és a kellemest a hasznossal összeegyeztetni kívánta. Mindezek után mintha kivételezettek lennénk mi, a huszadik század megátalkodottjai. Akik feltaláltuk a spanyolviaszt, az egyéni megvalósítás és önmegvalósítás divatjával, könnyed zenéjével megpakolva már azt csináljuk, ami az eszünkbe jut. Ma már a művész megkaparintott szabad kreativitásával élünk, és a művészet öncélúságát a határok és korlátok nélküli szabadságvágyával elegyítjük, kezeljük és propagáljuk. Nem semmi így üzengetni: a műfaji szétválások és összemosások, a következetlen, korlátok nélküli önmegvalósítási szándék bizonytalankodását csúcsteljesítményként érzékeljük és értékeljük.

Fejlődés vagy romlás

Valaha az üzenetek, komolyan vett információk alapos megfigyeléseken alapultak, pontosak és következetesek, gyakran „életbevágóak”, de még a csillag-abrosszal is összeegyeztethetőek voltak. Ősünk, aki még szinte hibátlan alkotásokat hozott létre, ha egyáltalán megláthatná a művészet mai modern szentélyeibe betuszkolt fröccsentett plasztikákat, a feszített vásznakra szétmázolt festékfoltokat, a „nem tudok rajzolni” büszkén vállalt újszerű divatját követő absztrakt grafikákat vagy a láthatatlan, elképzelt, konceptuális alkotásokat, bizonyára megbotránkozna a modern művészetünkön. Vajon hogyan tudná értékelni a mai, elvonatkoztatott művészetek „önmegvalósításnak” álcázott öncélúságát? A kibogozhatatlan üzenetek küldözgetését a laikus közönség felé?