2021. október 18., hétfő

Jóbarátom, Szabadka

A legszorosabb emberi kapcsolatok, a legmélyebb barátságok, amelyek kiállják az idők próbáját, leginkább azután alakulnak ki, amikor két ember jól kiismerte egymást. Felfedezik egymás jó tulajdonságait, legfőbb értékeit, és rájönnek arra, mennyire hasonló is az érdeklődési körük. Az ismerkedés közben eltöltött idők emlékei pedig kötőszövetként tartják össze ezt a kapcsolatot, még az esetleges megpróbáltatások idején is. Természetesen az ismerkedés azzal is jár, hogy két ember megismeri egymás esetleges hibáit, rossz szokásait is, de igaz barátságok esetén ezeket a felek elfogadják, így válik igazi értékké egy ilyen kapcsolat. Tapasztalatom szerint az embereket valamilyen hasonló viszony fűzi a szülővárosához is. A hely, ahol világra jöttünk, gyermekkorunk színtere, csak egy település, egy egyszerű emberek lakta közösség, mindaddig, míg szüleink, nagyszüleink történetein keresztül meg nem ismerjük a történetét, fel nem fedezzük eldugott kis utcáit, különleges épületeit. Gyermekként játszunk a sportpályáin, játszóterein, sétálunk a parkjaiban.

Egyszóval egyre több emléket kötünk hozzá. Így lép elő születésünk földrajzilag meghatározott helye egy egyszerű lakhelyből lassan identitásunk fontos részévé, amelyre büszkén hivatkozunk szülővárosunkként.

Engem is ilyen viszony fűz a magam szülővárosához, Szabadkához. Itt koptattam az általános iskola padjait, e város betonpályáin fociztam a barátaimmal, a városi könyvtár könyvállományát bújva fedeztem fel az olvasás örömét és szerettem meg a történelmet, és a Korzót járva váltam lassan felnőtt emberré. Ezt a szép észak-bácskai várost azonban igazán csak az utóbbi években kezdtem értékelni, amikor alaposan megismertem gazdag múltját, felfedeztem régi épületeinek és emlékműveinek történetét, egykoron élt nagy alakjainak életét. Példának okáért régebben nap mint nap elmentem a főtéren álló Nepomuki Szent János-szobor előtt, amely két épület között a falba beépítve látható. Sűrűn vetettem rá egy-egy futó pillantást, gyermekként néha kíváncsian meg is álltam előtte, hogy alaposabban szemügyre vegyem, de nem ragadta meg úgy igazán a figyelmemet. Ugyanúgy a szabadkai mindennapjaim részét képezte ez a szobor, mint bármelyik pad vagy csobogó. Most viszont, hogy tudom: ezt a szobrot 1810-ben állították fel az akkori piactéren átfolyó patak partjára, már mély tisztelettel tekintek rá. Hiszen ez az emlékmű már akkor állt, amikor az oly híres szabadkai Városháza még tervrajzokon sem létezett, sőt még a korábbi, az 1828-ban épült gömbtornyos városháza sem állt a város szívében. Ez a barnára festett szoboralak, amelyet 1888-ban építettek be a két ház közé, a város legviharosabb évtizedeinek néma szemtanúja, úgy, hogy maga túlélte a háborúk dúlását, rendszerek bukását, határok átrajzolást.

Patyi Szilárd felvétele
Patyi Szilárd felvétele

De ugyanígy említhetném Mamuzsich Lázár (1847–1916), Szabadka egykori polgármesterének palotáját, a Raichle-palotával szembeni sárga banképületet. Ebben az épületben töltötte mindennapjait az az ember, aki tizennyolc évig állt a város élén és akihez többek között a szabadkai villamosközlekedés kezdete is köthető. Sajnos az épületen ezt nem hirdeti emléktábla, sőt Mamuzsich Lázárnak szobra sincs a városban.

És bizony, ahogy egyre jobban megismerkedünk szülővárosunkkal, akárcsak az ember esetében, úgy ismerjük fel hiányosságait is. Ha már a szabadkai villamost említettük: ez a közlekedési forma a városban sok évvel a születésem előtt, 1974. április 2-án szűnt meg, mégis az idősebb szabadkai polgártársaimhoz hasonlóan magam is érzem a hiányát. Különösen akkor értettem meg, milyen hibát is követett el az akkori városvezetés, amikor volt szerencsém a szegedi villamoson utazni, valamint felülni a híres budapesti sárga villamosra. A buszokon való zötykölődések után ezen a sínen guruló járművön valóságos élmény utazni. A szabadkai villamost ennek ellenére megszüntették. Szintén fájó látni, hogy azokat az épületeket, emlékműveket, amelyeket a nagy elődök emeltek, és dacoltak a történelem viharaival, manapság falfirkák csúfítják, omladoznak, sőt néha munkagépek áldozatává is válnak. Nem kell messzire mennünk a városban, elég, ha csak tüzetesebben megvizsgáljuk Szabadka büszkeségét, a szecesszió gyöngyszemét, a Városházát, amelynek homlokzatára bizony ráférne már a felújítás.

De ezen hiányosságok ellenére is, amelyeket lehetne tovább sorolni, bármikor, amikor egy hosszabb útról jövök visszafelé, amikor meglátom a Városháza tornyát, tudom: hazaértem. A szülővárosunkat legtöbben hibái ellenére vagy éppen hibáival együtt szeretjük, akár egy jóbarátot.

Mindezek a gondolatok annak kapcsán jutott eszembe, hogy Szabadka ezen a héten nagy szabású ünnepségsorozattal ünnepelte a szeptember elsejei városnapot, annak emlékére, hogy kétszáznegyvenkét évvel ezelőtt, 1779-ben, Mária Terézia királynő megadta Szabadkának a szabad királyi városi címet, mert ahogy egy közeli ismerőst, úgy szülővárosunkat is illik felköszönteni. És azt se feledjük, hogy nemcsak ezen a napon kell gondolni rá, hanem minden nap, amikor elsétálunk a Korzón, kikölcsönzünk egy könyvet a városi könyvtárból, vagy éppen bevásárolunk a Tejpiacon, mert ez mind és benne mi magunk együtt alkotjuk Szabadkát.