2024. április 25., csütörtök

Rózsaszín volt az álom

Korán ébredtem, amit nem is bántam, mert így volt időm annyit edzeni, amennyit szerettem volna. Álomittasan azon elmélkedtem, hogy ma vajon mire essen a választásom, úszni menjek, vagy inkább HIIT-napot iktassak be, esetleg a girjával edzek. Végül utóbbi mellett döntöttem. Amikor sok órával később pontot tettem aznapi utolsó szövegem végére, üzenet érkezett barátnőmtől. Kávézni hívott. Hosszasan tanakodtunk azon, hogy melyik kávézót válasszuk, majd úgy döntöttünk, hogy aznap a terebélyes fák árnyékában szürcsölünk el egy-egy feketét, no meg a kísérőként elmaradhatatlan limonádét. Mielőtt kisuhantam volna az ajtón, rúzsos dobozom után nyúltam és egy ideig kritikusan méregettem a színes rudacskákat, majd végül a vibráló rózsaszín mellett döntöttem, hiszen egy verőfényes nyári napon vajon miért viselne az ember lánya matt rúzst... A tökéletes rózsaszín ajakrúzs utáni töretlen kutatásom mindeddig annyira sikertelen volt, hogy a rúzsos dobozocskát már csak határozott testi erővel tudom lecsukni.

Nem tudom, hogy az az afgán egyetemista lány, akinek gondolatait a napokban osztotta meg a világsajtó, vajon megtalálta-e a tökéletes rózsaszín ajakrúzst. Azt viszont megtudtam, hogy sajnálja, amiért „a jövőben nem viselheti kedvenc rózsaszín rúzsát, nem nevethet hangosan, nem hallgatja kedvenc zeneszámait, nem öltheti magára legkedvesebb sárga ruháját, nem mehet kávézóba, nem folytathatja tanulmányait és nem dolgozhat, ha pedig szeretné megőrizni testi épségét, el kell égetnie minden eddigi diplomáját”.

A napokban, amikor egymást követték a hírek arról, hogy az USA és a szövetséges erők kivonulásának megkezdését követően a tálibok Afganisztán újabb és újabb térségeiben veszik át a hatalmat, óhatatlanul a nőkre gondoltam először. Azokra, akikre utalva néhány évvel ezelőtt egy nőnap alkalmából írt, a feminizmus és a női antifeminista mozgalmak elveinek elemzésére összpontosító vezércikkemet zártam.

Arra is sokat gondoltam, hogy vajon mi a jobb: tudni, hogy valahol létezik valami, amire vágyunk, ám azt soha nem birtokolni, vagy birtokolni, majd elveszíteni a vágyott tárgyat, illetve ebben az esetben életformát. Az USA és a szövetséges erők az utóbbi húsz évben sikeresen elhitették az afgán néppel és a nőkkel, hogy nemcsak a terrorizmus ellen küzdenek, hanem az ország demokratikus átalakulásáért, és ezen belül az emberi jogok rendszerének a kiépítéséért is. Ezzel összefüggésben nem mulasztottak el arra emlékeztetni, hogy a nő- és a gyermekhalálozás tekintetében Afganisztán harmadik a világon, de arra sem, hogy az országban az összes öngyilkosság 85 százalékát nők követik el, noha a világ más országaiban az öngyilkosságot elkövetők zöme férfi.

„Az emberek vevők voltak arra, amit az USA kínált fel számukra. Vevők voltak az afgán nők. Vevők voltak az afgán gyerekek. Azokra az afgánokra gondolok, akik elhitték, hogy a jövő jobb lesz. Arra gondolok, hogy vajon ők most mit gondolnak” – ekképpen fogalmazott a napokban Kim Barker volt háborús tudósító, aki szerint az USA-nak erkölcsi kötelessége nem hátat fordítani azoknak, akik vevők voltak ígéreteire, valamint együttműködtek a katonai erőkkel és a civil szervezetekkel, függetlenül attól, hogy a majdnem húsz évig tartó bevetésnek – és a mostani kivonulásnak – mi volt a valós, az átlagember számára feltehetőleg ismeretlen célja. Nem tűnik úgy, hogy az USA, és a nyugati világ egyéb, a felsőbbrendűség érzésétől ittas országának a vezetését megrázta volna az említett újságíró és mások, az erkölcs és az emberiesség íratlan szabályaira való hivatkozása.

Sokan egyetértenek azzal kapcsolatban, hogy ezek a tálibok mások, mint azok voltak, akik ellen a 2001-es terrortámadásokat követően üzent hadat az USA és a NATO-szövetségesek. Ezek a tálibok szeretnék újrafesteni a róluk korábban kialakult képet. Országot alapítanának, elismertségre áhítoznak, szeretnének ott lenni a tárgyalóasztal mellett és gazdasági együttműködési kapcsolatokat építenének ki. Ezek a férfiak eltüntetnék az egyenlőség jelét a szakállas, föld-levegő rakétával rohangáló vérszomjas radikális képe és a tálib kifejezés között. Erre utalt a mozgalom sajtószóvivőjének nemrégiben megtartott első sajtótájékoztatója is. Zabihullah Mujahid a tálibok a nemzetközi közösséggel való békés együttműködése iránti elkötelezettségéről biztosította hallgatóságát, majd külön aláhúzta, hogy a nőknek is jogokat óhajtanak szavatolni, mindazon jogokat, amelyek összhangban állnak a saríával. „Érdemes különös odafigyeléssel elemezni a tálibok nyilatkozatait, mert bár a mai tálibok valóban mások, mint a 20 évvel ezelőtti tálibok voltak, a »tanítványok« új generációja sem fordított hátat a korábban elfogadott elveknek és módszereknek. Ugyanakkor a tálibok új generációja tudja, hogy a médiaszereplések során kire és mire helyezze a hangsúlyt, továbbá felismerte a közösségi média befolyását és azzal élni is tud. Időnként meglepően bölcsen nyilatkoznak a médiának, ám fontos, hogy a hallgatóság figyelmes legyen, azaz ne csak hallgassa, hanem meg is hallja őket. Amikor egy tálib sajtószóvivő azt mondja, hogy a nőknek minden olyan jogot szavatolnak, amelyik összhangban áll a saríával, az azt jelenti, hogy nem a nyugati kultúrában alapvetőként megélt szabadságjogokra gondol” – elemezte az első sajtótájékoztatót Katrin Eigendorf külpolitikai újságíró.

Néhány nappal a kabuli hatalomátvételt követően, amikor már érkeztek a hírek a nők elleni erőszakos cselekményekről, a tálibok egy csoportja kereste fel, udvariasan köszöntötték, majd arra kérték, hogy számoljon be a szervezet tevékenységéről, végül pedig köszönetet mondtak fáradságos munkájáért és arra kérték, hogy folytassa azt – számolt be az aktuális tálib vezetéssel kapcsolatos tapasztalatairól Suzana Lipovac, egy, a nők és gyermekek egészségügyi védelmére összpontosító humanitárius szervezet vezetője. A nő hisz benne, hogy elsősorban az egészség- és a szociális védelem területén a tálibok valóban engedélyezik a nők képzését és munkavállalását, „hiszen okulva a korábbi tapasztalatokból ráébredtek, hogy csak akkor születik sok és egészséges fiúgyermekük, ha az asszonyaik is egészségesek”, ám abban kételkedik, hogy az igazságügyben, a médiában, az emberi jogi szervezetekben, vagy az élet egyéb területein a nők szerepet vállalhatnak.

Mások ezzel kapcsolatban azt tartották fontosnak hangsúlyozni, hogy a tálibok rendszerén belül több frakció alakult ki, és egyáltalán nem biztos, hogy a döntéseket azok hozzák meg, akik a sajtóban hallatják hangjukat, de egyelőre azt sem lehet tudni, hogy melyik frakció érvényesíti majd befolyását.

Sokan mondhatják, hogy miért kellene például Európában bárkinek az afganisztáni válsággal foglalkoznia. Valóban, nem kell Európában, illetve a nyugati kultúrából fakadó értékekre építkező szabadságjogokat maradéktalanul szavatoló országok valamelyikében élni ahhoz, hogy az ember azt gondoljon, illetve érezzen, amit akar. A gondolat szabadságát még a tálibok, vagy más, a totalitarizmus elveire építkező rendszereknek sem sikerült korlátozniuk. Ugyanígy olyanok is lehetnek – és vannak –, akik szerint a legtöbb, bizonyos ország határai között zajló válság nem marad hosszútávon a formális határok között, főleg nem akkor, ha a tálibokról, vagy hasonló, szélsőséges elveket képviselő csoportosulásokról van szó. Ez a múltban több szinten és több jelenség formájában is bizonyítást nyert. Mindemellett olyanok is vannak, akik talán nem mélyülnek el az újabb afganisztáni válság lehetséges globális, illetve geopolitikai következményeinek az elemzésében, ám mélységesen hisznek abban, hogy éppen a nyugati kultúra számukra megkérdőjelezhetetlen alapelvei és alapértékei azok, amelyek nem engedik meg, hogy legalább az elvek és az együttérzés szintjén ne legyenek a saría tálib formáját és a tálib rendszert elutasító afgánokkal, úgy a nőkkel, mint a gyermekekkel és férfiakkal. A #Me Too mozgalom például az első csoporthoz szegődött, egyben azokhoz csatlakozva, akik a legcsúfosabb módon szemléltetik a magát magasabb rendűként megélő nyugati kultúrára olykor jellemző képmutatást.