2021. december 5., vasárnap

Töretlen hűséggel

Arcok a szlavóniai magyar irodalom történetéből (2.)

Petri Pál A Julián-Egyesület története (1937) című munkájában 149 olyan Julián-tanító nevét jegyezte fel, akik az 1918-as összeomlás pillanatában Szlavóniában vagy Bosznia-Hercegovinában a Julián-iskolákban tanítottak. Életükről, sorsukról, pályájuk alakulásáról ma már vajmi keveset tud az utókor, nagyszerű alakjukat elfedi az idők homálya, pedig közöttük olyan jelentős írók is voltak, mint Kristály István, akinek első írásai 1911-ben a Szlavóniai Magyar Újságban jelentek meg. Néhányan közülük – Haller Jenő, Kozma Imre, vagy Hild László – 1918-ban történt kiüldözésüket követően sem feledték tanítói szolgálatukat, írásaikban vissza-visszatértek ifjúságuk vidékére.

Az emlékírók sorában az elsők között kell számon tartani Novoszel Istvánt, aki Egy Julián-tanító odisszeája címmel 1928-ban jelentette meg emlékiratát. A szerző akkor már kisterenyei iskolaigazgatóként döntött úgy, hogy a rágalmak és az alaptalan vádaskodások nyomán támadt tájékozatlanság eloszlatása érdekében a Julián-tanítók „sajátos viszonyainak feltárásával”, tanúként maga szól a korabeli eseményekről. Évtizede működött már a Julián Egyesület, amikor 1914. évi július hó 26-án kezdő tanítóként kinevezték őt a babinagorai iskolába százötven magyar gyermek oktatójának. „Különös érzés vett rajtam erőt – írta emlékiratában a szerző –, amikor tudatára ébredtem, hogy ezeknek a gyámoltalan kicsiny csemetéknek a szellemi és az erkölcsi nevelése minden támogatás nélkül egyedül az én vállaimra nehezedik. Nagyon jó oklevéllel hagytam el a tanítóképzőt, és mégis úgy éreztem, hogy mindenhez értek, csak a tanításhoz nem.”[1] Bevallása szerint mégis boldogan adta át magát a munkának, hangulatát és munkakedvét ugyanis erősen befolyásolta a világtól elzárt kicsiny falucska vendégszerető magyar közössége. Jól érezte magát, semmi sem zavarta nyugalmát, ennek jelentőségét azonban csak később érezte át. Még meg sem melegedett a katedrán, máris megérkezett az áthelyezéséről szóló levél, amellyel vezető tanítóként a Belovár–Kőrös vármegyében lévő nartai Julián-iskolába vezényelték át, s ezzel egyszerre nyakába szakadt a pokol.

Előtte már vagy három tanító fordult meg Nartán, ám azok meg sem kezdték a tanítást, az indulatos szerb lakosság érkezésük pillanatában elüldözte őket a faluból. Kellő indulattal kijelentették, „a legelső magyar tanítót, aki még be meri tenni a lábát a községbe, a legkíméletlenebb módon agyon fogják verni. Ez azután elégséges volt ahhoz, hogy meggyűlöljem Nartát, mielőtt láttam volna”[2] – emlékezett az őt fogadó, félelmetes hangulatra Novoszel István. A nartaiak ellenszenvének hamar megtalálta a magyarázatát, a község lakói 3–4 magyar és sváb család kivételével szerbek voltak. A falutól alig pár percnyi járásra volt egy 30–40 házból álló színmagyar falucska, melynek magyar fiataljait kellett volna betűvetésre tanítania. „Üssük agyon ezt a gazembert” – üvöltötte érkezése láttán vagy két tucat nartai szerb, miközben feléje rontottak és szívélyes fogadtatás helyett agyba-főbe verték. „Szikrázó szemeket és a vasvillákat görcsösen szorongató kezeket láttam” – emlékezett a tragikus történetre a Julián-tanító.[3]

Az őt ért bántalmazások után Nartáról Goveđepoljére kapott kinevezést, ahol sokkal békésebb körülményekre lelt, mint korábbi állomáshelyén. A falu lakosságának túlnyomó része magyar volt, s a többiek is, a nartaiakkal össze nem hasonlítható módon, békés természetű szerbek voltak, akik „illő tisztelettel és a legteljesebb megértéssel viseltettek a magyarság iránt”. A legtöbb gondot mégis a szerb tanítótársa okozott neki, aki el nem mulasztotta volna széltében-hosszában hirdetni, hogy a magyar nemzet örökösen civakodó, más nemzetiségeket elnyomó, a Bácskát, a Bánátot, Horvát–Szlavónországot, Boszniát és Hercegovinát „jogtalanul bitorló, igazságtalan és műveletlen nép”, amely csak azért szervezi meg a Julián-iskolákat, hogy „a leküldött magyar tanítók által még inkább élessze a becsületes horvát-szerb nép elleni gyűlöletet, és ellopkodjon valamit a magas fokon álló horvát-szerb kultúrából”.[4] A szomszédos Gáj falu plébánosa ugyanakkor a szószékről hirdette: ha rajta állana, azonnal bezárna minden Julián-iskolát, mert azok csak arra jók, hogy „a jámbor, becsületes horvát népet nemzetiségükből kivetkőztessék, és Szent István palástját terítsék a vállukra”.[5]

Nehéz, megpróbáltatásokkal teli munkájuk végzésekor erőt adott nekik az a tudat, hogy a Julián-iskolák megszervezése érdekében létrejött mozgalom irányítói úgy születésüknél, mint magas hivatali állásuknál fogva a magyar társadalom legelőkelőbb s leghatalmasabb egyénei voltak, az ő elvárásaiknak kellett a munka végzésekor megfelelni. A Julián-tanítót lelkesítette továbbá az őt nevelő és útjára bocsájtó intézmény, a csáktornyai tanítóképző intézet tekintélye is. A képezde az oktatáson túl, jogosult volt a horvát nyelvű képesítő-vizsgálat megtartására is, és az ott szerzett bizonyítvány teljesen egyenrangú volt a horvát, vagy a szerb tanítóképzőben szerzett bizonyítvánnyal. „Hogy minden Julián-tanító úgyszólván kivétel nélkül Csáktornyán kérte a vizsgálat engedélyezését, az azért volt, mert ott nem a magyargyűlölet vezette a vizsgáló bizottságot, hanem a tudás alapján állapították meg a vizsgálat eredményét.”[6]

Ám még így is – a horvát törvények ellenére is – súlyos, rozsdamarta előítéletekkel kellett megküzdenie a szlavónországi magyar falvakban és településeken a Julián-iskolákba kivezényelt tanítóknak. Novoszel Istvánt 1917. augusztus havának utolsó napjaiban a Rumától mindössze 6–7 kilométerre lévő Kisradinciba vezényelték. Az elmúlt három év során szerzett tapasztalatai nem kecsegtették sorsa jobbra fordulásának ígéretével, ezzel szemben hamar látnia kellett, hogy új állomáshelye – bár karnyújtásnyira volt a szerb határtól –, valójában a csend és a béke hazája volt. A községet magyarok, németek és szerbek lakták, akik között oly szép volt az egyetértés, hogy annál szebbet „a legbékésebb családban sem lehet találni”, s a nemzetiségére való tekintet nélkül, a lakosság „apraja-nagyja a legnagyobb tiszteletet tanúsított irántunk, és boldognak érezte magát az, akinek házát a látogatásunkkal megtiszteltük”.

(Folytatjuk)

 

 

[1]             Novoszel István ált. isk. igazgató volt Julián-tanító: Egy Julián-tanító odisszeája; Salgótarján – Végh Kálmán könyvnyomdája, 1928. 15. p. – Novoszel István Szlavóniában töltött évei alatt nem tartozott a magyar szépírók sorába, a Szlavóniai Magyar Újság lapjain egyetlen írásával sem találkoztam.

[2]              Uo. 30. p.

[3]              Uo. 41–42. p.

[4]              Uo. 62. p.

[5]              Uo. 72. p.

[6]              Uo. 69. p.