2021. december 1., szerda

Akik tudják, hogy mi a dolguk…

Az új színházi évad elején, őszinte tisztelettel igyekszem szólni azokról, akik, mint eddig is, különösen életünk legválságosabb időszakában is, igaz elhivatottsággal tették a dolguk: hűségesen szolgálták a közönséget, közösségüket. Színjátszó mozgalmunk lelkes elkötelezettjeiről van szó. Azokról, akiknek a hite és akarása erősebb, mint művészi eszközkészlete, technikai tudása. Az amatőr színjátszót mindenekelőtt a játék öröme kíséri fel a színpadra, és a feltétlen művészetszeretete tartja ott. S hogy ez így van, állításom igazolásául Németh Lászlót, szellemi életünk kiválóságát, nagy egyéniségét idézem: „Egyik oldalon a mindennapos színházi üzem, a zsöllyében napjában kiheverő polgár, a szemponttalan áhítathiány, a másikon: az egyszeri látvány ünnepélyessége, papként föllépő színészek s a nézőtéren a világnézetben összekapcsolt megtisztulók. Meg kell tehát teremteni a színjátszást a színházakon kívül. Erre pedig egy mód van: a legmagasabbra törő műkedvelés.”

Igen. Ők azok, a mi lelkes, önzetlen, a nehézségeket nem ismerő színjátszóink. Ők azok, akik csendesen, szerényen, de valami csodálatos elkötelezettséggel teszik a dolguk. A világot jelentő deszkákról közlik, hirdetik, hogy itt, a déli végeken, ha megfogyatkozva is, de vagyunk.

S jegyezzem meg itt mindjárt, őszinte meggyőződéssel, hogy ez az igen gazdag, hagyományokra visszatekintő mozgalom egy olyan „belső tartással” rendelkezik, egy olyan egységes, összetartó erővel igyekezett és igyekszik ma is a saját útját járni, azt egyengetni, hogy érdemes „felnézni”, érdemes munkájára odafigyelni, példáját követni.

S hangsúlyoznom kell: ez a mozgalom tudja, hogy hol a helye és hogy az itt élő magyar közösséget szolgálja hűségesen. S fontos ez a szolgálat, nagyon fontos most, amikor a kegyetlen vírus béklyóiban vergődünk, amikor a puszta életünkről van szó.

Sorolom azokat a lelkes színjátszó társulatokat, amelyek nemcsak helységükben jelentek meg a színpadon, hanem a szomszédos falvakban, településekre is ellátogattak előadásaikkal: a bácskertesi, topolyai, bácsfeketehegyi, temerini, nagykikindai, becsei, bezdáni színjátszóinknak tapsolt ez a mi hálás vajdasági közönségünk.

Természetesen a felsorolás állandóan bővül, hiszen nap mint nap újabb és újabb helységekben kap lángra színjátszásunk. S ez az, ami nagyon szép, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Ugyanis ezek az eggyé kovácsolódott szerény társulatok tudják, hogy a színház közösség-összetartó hatalom, tudják, hogy a színház azért örök, mert titka az együtt lélegzésben, és ezekben a válságos napokban, szükség van erre az együtt lélegzésre. Mert annak megtartó ereje van. A reménységgel ajándékoz meg bennünket.

S ugye, tudjuk, hogy ezeknek a társulatoknak nincs saját autóbuszuk, amely az említett vendégszereplésre viszi őket, nincs reklámfőnökük, aki a szervező munkáját végzi. Nem. A művelődési egyesületek szerény támogatása mellett, mindent ők maguk, a társulat tagjai végeznek (gondolok a szervezésre, a műszaki feladatokra). S ez csak még hangsúlyosabbá teszi színjátszó mozgalmunk igaz elkötelezettjeinek önzetlen munkáját.

S erre oda kell (kellene) figyelni. S ha ezt az „odafigyelést” nem a felületesség, az érdektelenség határozza meg, hanem ha művelődési életünk szerves részének tekintjük a színjátszó mozgalmat, és úgy is viszonyulunk hozzá, egy pillanatig sem kérdőjelezve meg a mozgalom létjogosultságát, életképességét, akkor érthető, hogy sokan nemcsak nagyra becsülik színjátszóink munkáját, hanem mélységes tiszteletet is éreznek azok iránt, akik nem zsákutcának tekintik a műkedvelést, hanem egy minden mással egyenértékű magatartásnak.

Befejezésül újra Németh Lászlót idézem: „Komolyan veszem a műkedvelőket. A magyar drámai játék forradalmát várom tőlük.”