Az újvidéki Magyar Tanszéken harmadévesek voltunk, amikor tanáraink: dr. Penavin Olga és dr. Matijevics Lajos vezetésével egyhetes néprajzi gyűjtésre Észak-Bácska egyik falujába mentünk a negyedéves társainkkal.
Édesanyám külön gondot viselt arról, hogy a kivételes alkalomhoz illő ruhában utazzam, és ezért több új holmi került az útitáskámba is, mely fehér volt, akár a kor divatos lábbelije, a lakk bokacipőm, visszafogott lila színű, midi szabású tweed gyapjúszövet kosztümöm.
Még ma is emlékszem, hogy amikor évfolyamtársnőm és barátnőm, Mariska meglátott, ennyit mondott: mintha a Burda divatlapból léptél volna ki. (Akkor nem voltam biztos benne, hogy ez dicséret vagy epés megjegyzés. Ma már egyértelmű.)
A falu általános iskolájában tudtuk meg, hogy ki melyik gyermek szüleinél lakik majd egy hétig. Én egy kedves nagymamához kerültem, aki unokájáról viselt gondot, amióta lánya meg veje Németországban dolgozott.
Tanáraink időben elmondták azt is, hogy napi gyűjtésünk eredményességéről minden este be kell majd számolnunk. Találkozóhely pedig a falu kocsmája lesz. Így nem csoda, hogy míg a kedves házinénivel ideiglenes új otthonom felé mentünk, és húsz perc múltán is még mentünk távolodva a központtól, nőtön-nőtt nyugtalanságom. A már késő délután ránk köszönő sötétség, a gyér utcai világítás, és minden udvarban figyelmeztető vagy épp haragosan ugató ebek csaholása fokozta félelmem. Pluszban, hogy amerre én kaptam szállást más bizony nem. Idegen környezetben, gyéren megvilágított utcákon, dühös házőrzők ugatásának kíséretében egyedül kutyagolhatok haza. Mivel félelmeimet elhallgattam, kedves vendéglátóm aggódó tekintettel méregetett, nem értve, hogy miért lettem mind csendesebb meg szomorúbb.
– Ez az otthona, tanító néni – mondta, amikor beléptünk a takaros házba.
– Remélem, szereti a sült kacsát. Előtte húsleves, utána kalács.
Alighogy letettem poggyászom, szólt is, jöjjek, mert megyünk. Míg a szenes sparhelten gyöngyözve főtt a leves, a sütőben pirult a kacsa, engem elvezetett a jobb oldali szomszédhoz, aztán a bal oldalihoz. Annyira örültek nekem, hogy nem győztem csodálkozni: ismeretlenül is mennyire szeretnek.
(Napok múltán derült ki, hogy azt hitték rólunk, földmérők, útépítő mérnökök vagyunk, mert azokat várták rég, hogy végre meglegyen a várva várt kocsiút. )
Aztán már az utca távolabbi házaiban élőknek is bemutatott. Én meg mind kétségbeesettebb lettem, mert az idő múltával a falu bennem már várossá nőtte ki magát, és komolyan aggódtam, hogy késő este, találkozásaink, megbeszéléseink színhelyéről, a falu kocsmájából, miképp jutok majd épen haza. Mind kétségbeesettebben néztem jobbra meg balra, amikor házinénim barátságosan szólt:
– Most átmegyünk majd az utca túloldalára, épp a házunkkal szembe, mert ott már valaki nagyon vár.
(Akkor bizony eszembe sem jutott, milyen jóleső érzés, ha valaki vár, pláne akkor, ha azzal az illetővel még nem is találkoztunk.)
Kívülről nem néztem meg a házat. Amikor beléptünk, kezdtem csodálkozni, hogy jóval nagyobb volt mint a többi, tágas helyiséggel, sok székkel, asztallal. Furcsa, hogy ekkora, gondoltam volna, ha lett volna rá időm. De nem volt. Ragyogó mosolyú, szép szál nő ölelt át, mint legkedvesebb rokonát, majd kicsit eltolt magától, és nevetve mutatkozott be: Isten hozta tanító néni a kocsmánkba. Ekkor már én is megkönnyebbülve, szívből nevettem a két kedves nővel együtt. (Megjegyzem, nem emlékszem, mikor örültem életemben ennyire egy kocsmának, és mikor ízlett annyira egy vacsora, mint akkor, azon az estén ott az ideiglenes új otthonomban. )
A kocsmai gyülekezőnk este 8-kor volt. Drága vendéglátóm, aki kiváló háziasszonynak bizonyult, fél 9 körül igyekezett belém diktálni még egy kacsacombot, holott az előzővel is alig birkóztam meg. Köszöngettem, dicsértem főztjét, szabadkoztam, hivatkoztam egyetemista kötelességemre, majd végre eljutottam találkozónk színhelyére. Amikor beléptem, összetolt asztalok mellett ültek tanáraim, kollégáim, akik akarva-akaratlanul a belépőre néztek, azaz rám. Jaj, de kínos – gondoltam, s igyekeztem volna helyet foglalni, csak épp nem volt hol, közbe megemlítettem a sült kacsát meg a kalácsot is, de számomra így sem lett könnyebb a helyzet.
Hamar észrevett a söntés mögött álló a kedves tulajdonosnő, s örömmel kiáltotta:
– Vilmaaaa, azonnal hozok széket!
Mennyire örültem, hogy végre elvegyülhetek társaim között, és végre kikerülök a figyelem középpontjából, amikor Matijevics tanár úr tréfásan megjegyezte:
– Nahát, Vilma! Ki hitte volna, hogy magát már a kocsmában is ismerik!
Kitört a viharos hahota. Utána szívbéli barátnőmnek, Reffle Gyöngyinek mérhetetlen bánatomban, lényegében indokolatlan szégyenemben vigasztalhatatlanul sírtam néhány sort.
Következő nap már-már sajátomnak éreztem a falut. Örömmel kopogtattam az utamba kerülő minden házba, s kíváncsian vártam, mit fogok hallani, és mi mindent jegyezhetek majd le.
De épp az ellenkezője történt. A kedvesen fogadó háziak kérdésemre gyorsan elkomorultak, és el is zárkóztak a válaszadástól, szinte szó szerint ugyanazon mondattal.
Este a kocsmába többen is büszkén elmondhatták, hogy már egy teljes füzetet teleírtak. Csak ketten voltunk egyetlen jegyzet nélkül: Gyöngyi, akinek a helyi ételeket kellett összegyűjtenie meg én.
Barátnőm arra hivatkozott, hogy egy udvarba sem léphetett be, mert ahogy a kapuhoz ért, egy vagy több dühös kutya állta útját. Ő bizony nem mert bemenni. De holnap vele (ahogy ígértem) megyek én is, és akkor nem lesz gond.
– Vilma nem fél a kutyáktól? – kérdezték.
– Ő is fél, de rajta szoknya van, és ha a kutyák szoknyát látnak, nem harapnak – indokolta barátnőm nagy ebismerettel.
Ismét sikerült jobb kedvre deríteni társainkat, holt ezek utána épp nekem kellett mindenki füle hallatára elmondanom száz százalékos fiaskóm.
– Sajnos, az én füzetem is üres, de csak azért, mert nekem nem mondott senki semmit, pedig nagyon egyszerűen fogalmaztam meg a kérdést.
– Hogy csinálta? – kérdezte Penavin tanárnő.
– Bementem, bemutatkoztam és azonnal a témámra tértem, így: Milyen babonákban hisznek? Aztán épp mindenki azt mondta nagy sértődöttséggel, hogy nem babonás.
Tanáraim felvilágosítottak, hogy református faluban vagyunk, de én ezután[M1] [M2] sem értettem, hogy miért mondta mindenki visszautasítóan ugyanazt. Majd tovább fűzték: a református ember nem babonás.
– Akkor én mit gyűjtök majd?
– Babonát.
– Babonát? Ismételtem hitetlenkedve. – De hogy? Hisz senki sem babonás itt.
– Igen, de nem úgy, ahogy eddig. Hanem pl. miután leültették, megjegyzi, de viszket a bal szeme. Majd mondják, hogy örülni fog. Aztán felhoz még néhány példát.
A falu kutyái csak módjával ugattak meg bennünket, míg kísérgettem Gyöngyit. Én meg az ajánlott módszer alkalmazásával valóban több füzetnyi anyagot gyűjtöttem.
A végeredmény színe, hogy a legmagasabb osztályzatot kaptam. Fonákja, hogy akaratom ellenére évekre babonás lettem.
A cipő
– Igyekezz, mert különben elkésel a miséről! – hangzott a figyelmeztetés.
A kislány már indulóban volt, amikor anyja ismét rászólt, hogy a fehér cipőjét vegye föl.
– De anyu! – kiáltotta ellenkezéssel a hangjában a hirtelen nőtt szőke gyermek.
– Jó lesz – nyugtatta anyja. – Két betétet is tettem bele. Csak arra vigyázz, hogy míg áldozáskor térdelsz, a lábad úgy tartsd, hogy ne látsszon a talpad!
Akár mennyire sietett, csak a hídig ért el, amikor megszólalt a misére hívó harangszó. Ezért futásnak eredt. A kórusba vezető keskeny csigalépcsőkön is vágtatott, és még volt benne annyi szusz (ahogy ótata mondta), hogy tisztán csengő hangon énekeljen.
Áldozáskor rendben, csendben vonultak le ők, a hittanos kórustagok áldozni. A szentéj előtti kovácsoltvas kerítés elé térdeltek szorosan egymás mellé. Ő még horgolt kesztyűt viselt, melyet az utolsó pillanatban rántott le, csak egyet felejtett el, hogy a cipője talpát ne láthassa senki. Az ostya már olvadni kezdett szájában, amikor rájött: látták, látták. Látták, hogy mindkét talpa lyukas.
A cipők
A fiatalos kinézésű nagymama gyors pillantást vetett a szekrényben sorakozó cipőkre. Szépek is, újak is, nyugtázta magában, de mégis furcsa, hogy a téli, átmeneti, nyári, meg strand lábbelik között legtöbb a fehér.
