2021. december 7., kedd

Asztali beszélgetések

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek 2. – Az úr pantallója

Kissé nyögvenyelősen kezdődik Tolnai Ottó regényének második része, a szerző igyekszik emlékeztetni dolgokra és szereplőkre az előző részből, ott pedig volt minden, a szabad élettől a börtönig meg a diliházig, helytörténettől a környezetrajzig, a családtól a különleges emberekig, a barátoktól a művészetekig, a mikroszkopikus leírásoktól a metaforikus túlzásokig.

Persze óriási falat a terjedelmes regény minden motívumának felidézése, jószerével felesleges is, hiszen a szerző kedvenc motívumai a második részben is felbukkannak, átjárják a narrátor „áriáit”. A különbség talán annyi, hogy a második rész statikusabb, két régi jó barát közös, vagy egyéni emlékeket idéz fel Palics valamelyik kultikus vendéglőjében vagy teraszán a naponta ismétlődő kávézások, teázások során. A könyv műfajának meghatározása: Kávézások Cipriánnal. A rituális kávézásokat, teázásokat soha nem odahaza, hanem az arra előrelátott közösségi helyeken ejtette meg a két barát, ahová a két barátnak el kellett jutnia, Ciprián elektromos kerékpáron közlekedett, a szerző is elővette olykor a biciklijét, de inkább gyalog járt, ami alkalmat adott számára Palics utcáinak és épületeinek aprólékos leírására, valamint az épületekhez, lakóihoz fűződő történetek felidézésére.

Ebben a kötetben jóval kevesebb alteregóba bújik Tolnai narrátora, de akad itt is néhány. Ami érdekes, hogy megszólalásuk nem töri meg az elbeszélést, hanem mindegyik alakmás természetesen kapcsolódik be a narrációba, és ugyanilyen természetességgel kapcsolódik ki belőle. Azon már nem is csodálkozunk, hogy az elbeszélő villámgyorsan eljut az Adriához, ahol felfedezi egy festő azúrpantallóját, a festő ugyanis a nadrágjába törölte a kékfestékes spakliját, és innen már egyetlen ugrás az AZÚR és AZ ÚR metafizikai analógiájához. Cziprián vegyész és rádióamatőr, szakmája egy újabb metafizikai jelenséghez vezeti az elbeszélő gondolatmenetét: az őrölt paprika és a cserépőrlemény, a teniszpályák salakja misztikus kapcsolatához.

Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 176 oldal

A narrátor szerint úgy mesélgettek egymásnak, mint az ezeregyéjszakában (sic!), és támad is egy ötlete: „egyszer talán majd sikerül egybemásolnom Ciprián határidőnaplóját az én feljegyzéseimmel. Az én légy- és zsáknaplómmal. A jerikói (kisinyovi) rózsa naplójával. Az ő egzakt semmisségeivel dúcolni alá az én semmis semmisségeimet.” Ezt a semmisséget hivatott szemléltetni, hogy minden festő, akiről Tolnai beszél, „nagy” festő, ha író az illető, akkor „nagy” író. A Cipriánnal folytatott asztali beszélgetések nem mindig voltak olyan gördülékenyek, mint Az Ezeregyéjszaka meséiben, egy alkalommal Ciprián így fakadt ki: „Ha az ember megeszi a meséidet, először is kitörik a foga, mert nem tudni, mikor harap vattacukorba, mikor malomkőbe, elveszti magát, veled kóvályog meséd ködében, ami hol édes, hol alig elviselhetően csípősen erős.”

A barátok és az alteregók mellett mostani könyvében számos kortársát is megemlíti Tolnai, kezdve a néhai Danyi Magdolna irodalomtudóst, aki örömmel, vidáman törte a kukoricát, Silling István néprajzkutatót, a népi vallásosság ismerőjét, akitől sokat tudott meg a kupuszinai rakott szoknyáról, Bozsik Pétert, az Ex Symposion szerkesztőjét, kiváló prózaírót, Kapitány László grafikusművészt, másokat. Mindenkiről nagyon jó véleménnyel van, mint a regénybeli grófkisasszony, aki még a teheneket is magázta.

A két beszélgetőtárs egyidős, mindketten 1940-ben születtek. Természetesen tapasztalják magukon is a korosodást, szabócentivel szemléltetik, hogy jó esetben mennyi idejük maradhat még hátra, közös téma a prosztatagyulladás tüneteinek enyhítése, a regény első részében is ez okból indult az elbeszélő két steril pohárért, és került börtönbe meg bolondokházába.

Ciprián meghalt. Előbb az elektromos lopakodójáról esett le és törte el az egyik csípőjét, majd a villanyóra leolvasásakor zuhant a földre, aminek a másik csípője esett áldozatul. A felesége intézetbe adta, mert képtelen volt az ágyban forgatni a nagydarab embert. Ciprián annyira ragaszkodott az élethez, hogy szobájában egy megtermett ápolónővel valcerezett a járókeretébe kapaszkodva. Az ezt a jelenetet megelevenítő Epilógus a regény legmegindítóbb fejezete.

Ne feledjük, folytatása következik…

A két barát korosodó teste bámulatos állapotban őrizte meg szellemük és emlékezetük frissességét. A memóriájukban őrzött „semmisségek” olvasmányos lexikonná álltak össze.

Amennyiben ezt a könyvet a Vajdaságban adják ki, vagy bár itt tördelik, biztosan nem maradt volna benne Novi Pazar helyett Novi Bazar. Talán az se került volna bele, hogy egy piacozó asszony Martonosra „nősült” (sic!), majd nagy hirtelen olasz földbirtokosnő lett. Meglehet, hogy a szerző azt kívánta érzékeltetni, hogy a beszélő nem ismeri jól a magyar nyelvet, de erre egyéb utalás nincsen a szövegben. Akárhogy is legyen, ennyit megbocsátunk az elbeszélőnek. A kiadónak pedig külön szeretném megköszönni, hogy kellő, könnyen olvasható betűnagyságot rendelt a szöveghez.