Az örök fiatalság lehetősége

Szombaton Zentán a Szent Mihály-napi Táncháztalálkozó és Sokadalom fénypontjaként lépett színpadra a Magyar Állami Népi Együttes. A megalakulásának hetvenedik évfordulóját ünneplő együttes az Ezerarcú Délvidék című produkciójával kápráztatta el a Tisza-parti közönséget. Mihályi Gábor, Harangozó Gyula-díjas, érdemes- és kiváló művésszel, az együttes vezetőjével az előadás előtt beszélgettünk.

Közel negyven éve van a Magyar Állami Népi Együttesnél. Szólótáncosként kezdte, volt megbízott művészeti vezető, karigazgató és 2016 óta ön az együttesvezető. Mekkora felelősség egy ilyen patinás intézmény élén állni?

– Nagyon nagy felelősség, ugyanakkor a Magyar Állami Népi Együttesnél lenni számomra az örök fiatalság egyik lehetősége. Ezt éreztem egyszerű táncosként is, és most is. Táncosként is tehetséges fiatalokkal voltam körbevéve, és most, hogy már jó pár éve felelős vagyok a társulatért, most is újabb és újabb, rendkívül tehetséges és a hagyomány iránt elkötelezett fiatalok vesznek körül. Szóval az örök ifjúság lehetősége adatott meg a számomra. Nem kell mást tennem, mint ezt az örökkévalóságot jól demonstrálni a színpadon, amihez pedig az kell, hogy észrevegyük azt a legalább ezeréves hagyományt, amit az ismert és ismeretlen elődeink továbbadtak. Észre kell venni a legszebb értékeinket, színpadra kell őket állítanunk, és akkor ez a boldogság nemcsak a táncosoké, zenészeké és alkotóké, hanem közös boldogság mindazokkal, akik megnéznek bennünket.

Milyen elvek szerint dolgozik, milyen szempontokat tart szem előtt, amikor egy meghatározott anyaghoz nyúl?

– A hagyomány nagyon sokrétű. Vannak rendkívül értékes részei, és vannak nem annyira értékesek is. Arra kell törekednünk, hogy a számunkra megadatott hatvan–hetven percben, amit a színpadon keresztül a nézők felé tudunk sugározni, azok a legszebbek legyenek. Valahogy meg kellene fejtenünk az embert, aki ezt a kultúrát létrehozta és működtette valamikor, mert az ember nélkül ez nem működik, ugyanis egy-egy produkció nem lépések és hangok sorozata, itt van lélek, érzelem, múlt és szerelem, bánat, leveretés és újraindulás. Az vezérel, hogy az érző embert állítsam színpadra, ennél jobb vezérlő elv nem is kell. És az már csak technológiai kérdés, hogy hogyan állítom sorba ezeket az érzelmi hullámveréseket.

Jellemzően a tradíció és a modernitás kettősségével dolgozik!

– Vannak, akik úgy gondolják, hogy a hagyomány az valami rögzült dolog. Egy énekes felvételéről azt hisszük, hogy az a tökéletes, vagy látunk egy videofelvételt egy valamikori táncról, és azt gondoljuk, hogy csak az a jó. Én ezt nem így látom, mert a hagyomány folyamatosan változott. Sebő Ferenc barátom mondta azt a népzenére, hogy az a múlt idők popzenéje volt. Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik, de ha a popzenét megfejtjük, és értjük, hogy a szó populárisat jelent, és tudjuk, hogy a hagyományos népzene sem lehetett más, mint populáris, népszerű, akkor igazat adok neki, hiszen olyanokat nem énekeltek, ami nem tetszett a közösségnek. Tehát a folyamatos változás és a világhoz való igazodás nem áll távol a hagyománytól. Az egy sajnálatos dolog, hogy ez a folyamatos változás jó néhány évtizeddel ezelőtt a társadalom változása miatt megszakadt és nincsenek már olyan falusi közösségek, ahol ez tovább él, vagy ha vannak is, nagyon ritkák. Ezért aztán nekünk kell ezt a hagyományt továbbadnunk. Nekünk kell olyan közösségi létezést létrehozni mondjuk egy művész együttesben, vagy egy amatőr táncegyüttesben, vagy egy olyan helyszínen, mint a Szent Mihály-napi Táncháztalálkozó, ahová olyan emberek jönnek el, akik szeretik a hagyományt. Ha azt akarom, hogy a hagyomány elérje a nézőket, akkor reagálnom kell a változásokra, tehát ötvöznöm kell valahogy a mai világgal, hogy az közelebb kerülhessen a nézőkhöz. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy a hagyomány az egy múzeumba, üvegvitrinek mögé zárt valami. Ezt a hagyományt én magamra vehetem, táncolhatom, énekelhetem, ez utat mutathat a világban, és ha ez így van, akkor alkalmaznom kell a mai kor eszközeit, hogy elérjem azokat a fiatalokat, akik számára nem is jelent olyan sokat, de lehet, hogy csak azért nem, mert még nem érintette meg őket. Meg kell tehát érintenem őket, vagyis jöjjön a vizualitás a színpadról ízlésesen, átgondoltan, és használjuk a színház minden olyan eszközét, amely a rendelkezésünkre áll.

Egész éven át az együttes megalakulásának hetvenedik évfordulóját ünneplik. Mik szerepelnek a repertoárjukon?

– Nagyon nehéz hetven évről hiteles képet adni. A mögöttünk álló helyzet kissé nehézzé tette az emlékezést, a megfelelő demonstrációt, de azért már sok mindent tettünk. Több olyan tematikus előadást készítettünk, ahol az elmúlt hetven év előadásai, vagy emblematikusabb művei által – a nagy elődöket említve Rábai Miklóstól Tímár Sándoron át – olyan kép látszódhat a nézők számára, hogy hetven év alatt mi mindent hozott létre az állami népi együttes. Elkészült egy könyv is Végtelen motívum címmel, amely nagyon izgalmas kiadvány, ugyanis szakít az ünnepi alkalmakkor szokásos monumentális, értékeinket felmutató képek sorozatával. Váradi Levente fotós barátom két éven át járt be az együtteshez, már szinte családtag volt, és az ő képein keresztül a néző betekinthet abba a világba, ami a nézőtérről nem látszik, hogy miközben olyan könnyednek tűnik a tánc és a muzsika, rettenetesen sok próba, gyötrelem, öröm és bánat előzi meg. Nagyon személyes kiadvány ez, melyben a művészeim hitvallása kerül az érdeklődők elé. Október 10-én, az Uránia Nemzeti Filmszínházban lesz a Történetek a Magyar Állami Népi Együttesről filmsorozat negyedik, ötöd részének bemutatója és turnézunk is. Nagyon fontos a határon túli magyarsághoz eljutnunk, ahogyan most itt Zentára, a jövő hétvégén Kárpátaljára utazunk, azután pedig Erdélybe, majd Londonba. Nagyon összetett és sokszínű a mi életünk, és a jubileum jövő év május 14-éig fog tartani.

Milyen táncosnak kell annak lenni, aki a Magyar Állami Népi Együttesben táncol?

– Mindenképp nagyon jónak, sőt az átlagnál jobbnak, de ez még kevés. A lelkét meg kell, hogy érintse a hagyomány, mellette legyen mai fiatal, bírja a gyűrődést, hiszen sokat kell dolgozni és tudjon örülni a sikernek. Ezek mellett legyen képes kinyitni a szívét, hogy amikor olyan sok munka után fellép valahol, és felcsattan a közönség tapsa, akkor azt mondja, megérte ilyen sokat dolgozni.